Orgia az egész világ, a közepén Margot Robbie táncol

Egy csinos fiatal nő vetkőzik, majd rápisil az alatta fekvő kopaszodó, kövér és pucér pasi jókora hasára, majd rögtön utána egyenesen a szájába. Egy elefántot szállító teherautó elakad a domboldalon, az állat pedig szó szerint lefossa az autót toló férfit, és fröcsög a kamerába is a jóból. Egy félmeztelen törpe a kezében egy óriási, pénisz alakú vízipisztoly-szerűséggel ugrál a színpadon és valami fehér folyadékot spriccel a színpad előtt állókra, mintha elárasztaná őket spermával, ők meg lelkesen táncolnak közben. Három emlékezetes, minden szempontból túltolt és bizonyos szempontból ízléstelen jelenet, és ekkor még nem vagyunk túl a több mint háromórás Babylon első húsz percén. Damien Chazelle (Whiplash, Kaliforniai álom) filmje egyenesen egy régi hollywoodi orgia- és partijelenetbe dob be bennünket, egy féktelen buliba, ahol a korszak nagyjai együtt buliznak a feltörekvő fiatalokkal, és így vagy úgy, de minden résztvevőnek van valami köze a filmezéshez. Legrosszabb esetben annyi, hogy ő is szeretne a részese lenni.

A káosz körülöttük forog

Ilyen fickó Manny (Diego Calva) is, aki Mexikóból érkezett az álomgyárba, ahol úgy próbál a filmezés közelébe jutni, hogy beáll lótifutinak vagy szebb nevén problémamegoldónak egy hollywoodi nagykutya mellé. A film elején őt látjuk egy kihalt kaliforniai úton, ahol az a feladata, hogy leszállítsa a partieseménynek szánt elefántot a megbízójának, bár ehhez nincs engedélye. Később őt hívják, amikor a buli egyik szobájában az egyik vendég túltolja a drogozást, és észrevétlenül kell kicsempészni a vendégseregen át, nehogy kiderüljön és botrány legyen belőle. És befut a buliba Nellie Leroy (Margot Robbie mindent belead), az excentrikus és vad csaj, akit ugyan senki sem hívott meg, de ő úgy gondolja, hogy a hollywoodi nagyok között bulizva nyílhat meg az útja a sztárság felé. Ha pedig nem jön össze, legfeljebb partizott egy nagyot. De láthatjuk a vendégek között Jack Conradot (Brad Pitt), a kosztümös némafilmek gigasztárját is, aki a feleségével érkezik a partira, de az ajtón végül már egyedül megy be, mert az asszony a hülyeségei miatt elhagyja őt.

Ők hárman a Babylon főszereplői, de kerülőúton még néhányan azért rácsatlakoznak a sztorijukra, legyen az Conrad folyton szerelmi csalódásban szenvedő producere, egy fekete jazz-zenész, aki a hangosfilm hajnalán hirtelen érdekes lesz a filmvásznon vagy egy leszbikus híresség, aki a húszas évek moráljában laza évei után hirtelen nemkívánatos személy lesz Hollywoodban, amikor a hangosfilmek megjelenése után hirtelen fontossá válik a közönség számára, hogy a nagy sztárok erkölcsös életet éljenek. És ebbe akkor még nem fért bele az, ha két nő szerette egymást.

Hollywood egyetlen filmbe sűrítve

A Babylon nem a sztoricentrikus nézők filmje, ugyanis a hagyományos történetvezetéstől viszonylag távol tartja magát. Inkább egy tabló egy már többször megénekelt (lásd mondjuk A némafilmest vagy az Alkony sugárutat) korszakról, amiben a némafilmet felváltotta a hangosfilm. Ez ugyan sokak számára új lehetőségeket nyitott, de még többen voltak, akiknek az egész karrierje és élete ment rá a nagy változásra. De Chazelle filmje valójában nem éri be ennyivel, ennél többről szól. Nosztalgikus ugyan, de közben azt mutatja meg, hogy mindig, minden változik, és aki ezt a változást nem tudja kezelni, netán az útját akarja állni, mindenképp bukásra ítéltetik. Viszont azok az emberek, akik elérték, hogy Hollywoodban – ha csak egy rövid ideig is – sztárokként tekintsenek rájuk, még akkor is szerencsések, ha a filmipar végül eldobja őket. Ahogy a Jean Smart (Hacks) által alakított bulvárújságíró Brad Pittnek mondja: ők a szerencsések, hiszen ha ötven év múlva, amikor már rég halottak lesznek, valaki elkezdi nézni az egyik filmjüket, olyankor minden egyes alkalommal újraéledhetnek kicsit.

A film nemcsak az Avatar 2-nyi hossz luxusát engedi meg magának, hanem azt is, hogy egészen masszív nagyjelenetekben gondolkodjon. Nagyrészt nagyjelenetek sokaságából áll össze, legyen az a filmet nyitó gigászi orgia/parti, egy masszív csatajelenet forgatása, ahol azelőtt kell az összetört kamera helyett újat szerezni, mielőtt lemegy a nap vagy egy jelenet, amiben semmi más nem történik, csak látjuk egy stáb szenvedését, akiknek először kell megküzdeniük azzal, hogy a kép mellett a hangot is rögzíteniük kell. Utóbbi gyakorlatilag egy nagyjából negyedórás, egészen pompás és lehengerlően vicces betét, ami önmagában nézve, kisfilmként is megállná a helyét. Jól jelzi, hogy Chazelle egy filmen belül mekkora kilengéseket enged meg magának, hogy aztán nagyjából egy órával később egy már-már horrorisztikus nagyjelenetben találjuk magunkat, ahol az iszonyatosan creepy Tobey Maguire egy föld alatti, alvilági pokolba invitálja meg Mannyt, aki csak nagy áldozatok árán menekülhet onnan. A Babylon számos tehát számos műfajba belekóstol így vagy úgy, a vígjáték és a horror mellett kapunk zenés filmet, romantikus drámát, gengsztermozit, szatírát és ha sci-fi vagy western nincs is a repertoárban, a film azért ennyire eklektikus, mert a rendezője azt akarta kifejezni, hogy bizonyos szempontból ez minden film egyben. Ezért a sok túlzás, ezért a túláradó képi és zenei világ, ezért a realizmustól elrugaszkodó, majd később abba olykor mégis belekapó történetmesélés, és ezért van minden túlzás.

Szerelmeslevél

A film ugyan minden szereplője sorsát szépen lekerekíti, mégsem ez benne az igazán lényeges. Valójában hiába több mint háromórás a Babylon, csak a játékidő utolsó öt percében áll igazán össze, miről szól valójában, és miért akarta ezt a sztorit elmesélni Damien Chazelle. Főhősünk, Manny beül egy moziba Los Angelesben, és maga a filmtörténet pörög le a szeme előtt, láthatja, hogy nem a történetek azok, amik igazán számítanak, hiszen így vagy úgy, de azokat már mind elmesélték korábban. Az a fontos, ahogyan elmesélik őket, valamint az, milyen varázslatot tudnak teremteni a képek és hangok erejével. Ha elkészül egy film, legyen az jó vagy rossz, bekerül a nagy forgatagba, része lesz a nagy egésznek, egy kisebb vagy épp nagyobb fejezetté válik egy már több mint egy és negyed százada folyó történetnek, ami minden egyes új mozgóképpel még gazdagabb, még varázslatosabb és még lenyűgözőbb lesz.

A világ legnagyobb közhelye, ha azt írom, hogy a Babylon szerelmeslevél a mozihoz, de az a helyzet, hogy nem nagyon tudok olyan filmet mondani, amire ez a szókapcsolat jobban illene. Gyanúm szerint vérbeli cinefilnek kell lenni ahhoz, hogy igazán élvezhessük mindazt, amit nyújt, és teljes mértékben megértem azokat, aki majd fárasztónak, öncélúnak, netán túl hosszúnak találják, sőt még azzal se nagyon tudnék vitatkozni, hogy ez a film gyakorlatilag szerelmes önmagába. Ennek ellenére az én szívemet mégis elrabolta. Nemcsak a Chazelle korábbi filmjeire is jellemző lenyűgöző vágás és ritmusérzék, vagy Justin Hurwitz zeneszerző jazzes, dögös és emlékezetes kísérőzenéje, netán a sztárok önfeledt játéka, mindent leuraló sármja és a film játékossága és merészsége miatt, hanem azért, mert voltaképpen egy olyan iparágat és művészetet mutat be, ami már régóta hatalmas lánggal égő szerelemmel érez önmaga iránt. Hollywood a hiúság és az öntömjénezés maga, és egy hiú és öntömjénező film az, ami ezt a legjobban vissza tudja adni.