A bölcsek köve igen hasznos eszköz: egyebek mellett a nem nemes fémeket – így például a higanyt – arannyá vagy ezüstté változtatja, továbbá életelixírként is működik, azaz tulajdonosának örök fiatalságot és egészséget biztosít. Csupán egy probléma van vele, nevezetesen az,
hogy nem létezik.
Vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy bárkinek is sikerült volna előállítania egyet. Pedig az alkimisták szerte a világon hosszú-hosszú évszázadokon keresztül (nagyjából a negyedik századtól, azaz a középkor hajnalától egészen a 17. századig, a barokk, a tudományos forradalom és XIV. Lajos koráig) keresték, kutatták, sőt hajszolták már-már monomániás igyekezettel a bölcsek kövének titkát, vagy ahogy ők nevezték: a Magnum Opust, vagyis a Nagy Művet, és – ahogy a Pallas lexikona is írja – páratlan szorgalmukat sem üldöztetés, sem a börtön, sem pedig a bitófa árnyéka nem lankasztotta.
A bölcsek kövének titkát kutató alkimista Joseph Wright festményén (Forrás: Wikipedia)
Az alkímia tudományának gyökerei egyébként valószínűleg egészen az ókori Egyiptomig nyúlnak vissza: a valamikor az i.sz. 4. században Panopoliszi Zószimosz, az egyik legelső, név szerint ismert alkimista szerint a földi asszonyoknak hódoló démonok árulták el hölgyeiknek az istenek titkait, így többek között azt is, hogyan kell aranyat és ezüstöt csinálni; eszerint tehát az alkímia tudománya maguktól az istenektől származott volna. A középkorban sokan a csodatevő Mózest tartották az alkímia megalapítójának, később bölcs Salamon királyra hivatkoztak, akiről azt tartották, hogy a jeruzsálemi templom építésénél felhasznált sok aranyat alkimistáival idegen helyeken készíttette és hajókon hozatta haza, mintha Kelet-Indiában bányászott arany lett volna. A XV. századtól kezdve Illés próféta neve is feltűnt az alkímia megalapítói sorában, majd a többi bibliai név is bekerült az alkimisták írásaiba, így többek között Jób, Izsák, Jákob, Júda és Dávid neve, sőt akadt olyan alkimistakönyv is, amely egyenesen Ádámot jelöli meg az alkímia ősapjaként. Az ókori és a későbbi korok alkimistái egyik legnagyobb mesterüknek Hermész Triszmegisztoszt, vagyis a Háromszor Nagy Hermészt tartották, egy rejtélyes – és feltehetőleg inkább mitikus – alakot, akinek a neve alighanem Hermész görög isten, illetve az egyiptomi Thot hellenisztikus összevonásából jött létre (és valószínűleg ez egyébként nem is egy név, hanem inkább egy ún. beavatási fokozat, azaz a mester rangjára utal).
Az alkímia egyiptomi eredete mellett szól az a tény, hogy az ókori Egyiptomban igen magas fokon állt a fémötvözetek készítésének mestersége, és valószínű, hogy az egyiptomi papok laboratóriumaiban készült sárga színű ötvözetek kerültek azután aranyként forgalomba. Az egyiptomiak aranycsináló művészetéről a későbbi korokban elterjedt hitet megerősítette az is, hogy bár Egyiptom földje nem dús aranyban, mégis rengeteg aranykincs volt itt felhalmozva. Azt, hogy a fáraók idegen országokból hozatták az aranyat, nehezebben akarták elhinni, mint azt, hogy az óriási aranytömeg az egyiptomi papok titkos műhelyeiben készült. Így történhetett aztán, hogy Diocletianus római császár Kr. u. 296-ban, amikor Egyiptomot meghódította, elrendelte, hogy minden alkimista könyvet kutassanak fel és égessenek el, nehogy az egyiptomiak újra megerősödjenek a mesterségesen előállított arany segítségével. Tehát ha valóban dívott is Egyiptomban az alkímia mestersége, közvetlen feljegyzés erről nem maradt s csak a későbbi források alapján sejthető, hogy az egyiptomi papok valóban foglalkoztak a fémek átváltoztatásának művészetével. Akárcsak az ókori görögök, akik Alexandriában alapítottak nagy hírű alkimista iskolát, és számos különböző módon próbálták a nem nemesfémeket nemesfémekké alakítani, (nyilván hasztalan). Bár a bölcsek köve elnevezést ekkor még nem használták.
A bölcsek köve a Haryy Potterben (Fotó: Wikipedia)
Mivel – mint azt már fentebb említettük – bizonyíthatóan senkinek nem sikerült létrehoznia a bölcsek kövét, igazából fogalmunk sincs arról, hogyan is kellene ezt elképzelni. Az egyik legismertebb alkimista (továbbá: csodadoktor, ezoterikus filozófus-teológus, okkultista, asztrológus és kalandor), a 16. században élt Paracelsus szerint szilárd anyag, vörös, mint a rubin, átlátszó, mint a kristály, hajlítható, mint a viasz és mégis széttörhető, mint az üveg s poralakban olyan, mint a sáfrány, szóval fogadjuk el ezt mi is. Ám ennél sokkal nagyon probléma, hogy (érthető okokból) érthető, részletes és a gyakorlatban is kivitelezhető bölcsek köve-recept nem maradt az utókorra; legfeljebb csak néhány homályos és hiányos leírás. Paracelsus hét fokozatból álló Magnum Opusa például így fest:
- A materia prima (első anyag, alapanyag) cseppfolyósítása (szolúció vagy liquefakció).
- Ezt eltemetik a „venter equinum”-ban, a föld hasában és eközben megfeketedik (nigredo) és elrothad (putrefakció).
- A feketeség kivilágosodik (albedo).
- Az elpárologtatással veszendőbe ment szellemet újra visszahozzák (redukció), az anyagot „lacta philosophá”-val (filozofikus tej) táplálják és ezután sárga lesz a színe (citrinálás). Ha a redukció nem sikerült, megjelenik a „cauda pavonis”, a „pávafarok”.
- Az anyag vörösödik (rubedo) és „mint vörös sárkány haragszik önmagára”, aztán „átváltozik vérré”. Ez azt jelenti, hogy a redukció sikerült.
- A koaguláció vagy a szellem rögzítése által az anyag újra szilárdulni kezd, és ezt követően jön létre a következő lépésben
- a bölcsek köve. Az utolsó fokozathoz a „filozofikus tűz” hősége szükséges.
Azért szerencsére nem tapogatózunk teljes sötétségben. Az ugyanis szinte biztosra vehető, hogy a misztikus varázskő, az örök élet és a kifogyhatatlan gazdagság forrásának egyik titkos összetevője nem más, mint a
vizelet.
Nem is akármilyen vizelet, hanem egy 8 és 12 év közötti fiú- vagy leánygyermeké, vagyis olyané, aki már fogyaszthat könnyebb, vizezett borokat (annak idején a rendszeres borivás simán belefért egy kiskorú étrendjébe). Fontos: a csecsemőktől vagy kamaszkorba lépő gyerekektől származó származó vizelet nem jó, ilyenből még véletlenül se kezdjünk el bölcsek kövét kotyvasztani. Mindezt egy XV. században keletkezett, alkímiai tárgyú könyvből, az Apertorio alfabetaléből tudjuk, amelyet sokáig Nicolas Flamelnek, a késő középkor egyik legnagyobb alkimistájának tulajdonítottak, de a szerző valószínűleg Christophorus Parisiensis lehetett. Munkája részben korábbi orvosi könyveken, illetve népi hiedelmeken alapult, amelyek szintén különféle mágikus vagy gyógyító erőket tulajdonítottak a gyerekek vizeletének (vagy úgy általában a vizeletnek, ahogy az a fenti illusztrációkon is látható). Sajnos azonban teljes receptet ő sem közöl, így aztán ezzel sem vagyunk sokkal beljebb.
