24 év után talált rá az élete szerelmére, csakhogy akkor ő már férjnél volt

Az első gyerekkori szerelmünk általában csak egy kedves, ártatlan emlék, amire évtizedekkel később mosolyogva gondolunk vissza. De mi van akkor, ha rájövünk, hogy az első szerelmünk egyben az igazi is egyben? Érdemes lehet visszatérni hozzá? Az Elmúlt életek (Past Lives) című film ezekre keresi a választ, méghozzá egy igaz, kontinenseken átívelő történet segítségével.

TóCsa

2023. Február 23.

Minimum a Pop, csajok satöbbi óta tudjuk, hogy minden ember életében eljön az a pont az életében, amikor elkezd azon morfondírozni, hogyan alakult volna az élete, ha együtt maradt volna az exeivel. Izgalmas elméleti játék, hiszen alternatív életek egész sora jelenik meg ilyenkor előttünk, de persze általában nem véletlen, sőt jó oka van annak, ha egy kapcsolat annak idején véget ért. De mi történik akkor, ha ez a kapcsolat úgy ért véget, hogy valójában egyik fél sem akarta, hogy vége legyen? Ilyenkor az ember benne ragadhat a befejezetlenség érzésében, hiszen az a kapcsolat sosem ért véget igazán, és talán a gondolataink leghátsó, legrejtettebb részében egész életünkben ott marad a „mi lenne, ha?” kérdése. Az idei év legszebb szerelmesfilmje, a Past Lives (Elmúlt életek) ezt a témát dolgozza fel egészen szívbe markoló módon. Minden romantikus lelkű, álmodozó nézőnek kötelező néznivaló.

Egy igaz történet

Celine Song író-rendező Dél-Koreában született, és még csak kiskamasz volt, amikor a szülei úgy döntöttek, hogy kiköltöznek Kanadába. Ott nőtt fel, majd felnőttként megismerkedett egy amerikai íróval, akihez hozzáment feleségül, majd elköltözött vele New Yorkba, és máig ott élnek boldogan. Azonban volt egy befejezetlen ügye még a koreai időkből. Amikor a családja elköltözött onnan, Song maga mögött hagyott egy fiút, egy gyerekkori szerelmet, akivel szinte egymás gondolataiban olvastak, és nagyon sokat jelentettek egymásnak. A fiú bő egy évtizeddel később érte őt utol, a közösségi médiában talált rá. Kiderült: még mindig megvan köztük ugyanaz a szikra, ami a gyerekkorukban egyszer már megvolt, csakhogy egy világ választotta el őket egymástól, és az életük azon pontján képtelenség volt, hogy ők ketten a fizikai térben is újra egymásra találjanak.

Újabb évtized telt el, és ez a fiú egyszer csak újra megjelent Celine Song életében. Megérkezett New Yorkba, hogy meglátogassa őt. Csakhogy addigra már Song régóta boldog házasságban élt, ám hirtelen felsejlett előtte egy alternatív, másik élet lehetősége. Lehet, hogy egész életében erre a fiúra várt, és az eddigi élete csak egy „jobb híján” opció? Azt persze nem mondom el, mi lett a vége kettejük között, de az biztos, hogy a találkozások akkora hatással voltak Songra, hogy most egy nagyjátékfilmben mesélte el, persze kisebb-nagyobb változásokat eszközölve az eredeti sztorin. Ez lett a Past Lives, ami először januárban gyűjtött magának rengeteg rajongót a Sundance Filmfesztiválon, most pedig a Berlinale versenyprogramjában hódította meg az európai szíveket.

Teo Yo, Celine Song, Greta Lee és John Magaro a Past Lives premierjén a 73. Berlinalén (Fotó: Profimedia)

Három korszak, egy film

A Past Lives varázslatos, lassú folyású, mégis sodró lendületű filmélmény, ami leginkább Richard Linklater Mielőtt-trilógiájával (Mielőtt felkel a nap, Mielőtt lemegy a nap, Mielőtt éjfélt üt az óra) állítható rokonságba. Linklater és szereplői, Ethan Hawke és Julie Delpy a három filmmel egy közel húszéves periódust fednek le: az első filmben fiatal egyetemistaként töltenek el együtt egy varázslatos napot Bécsben, majd kilenc évvel később Párizsban találkoznak újra, hogy aztán újabb kilenc évvel később már házaspárként lássuk őket viszont, akik éppen a kapcsolatuk válságát próbálják együtt feldolgozni Görögországban.

A Past Lives olyan mozi, ami ezt a három fázist és három korszakot egyetlen filmbe gyúrja össze. Három különböző korszakban játszódik, nagy időugrásokkal operál, és bár rendkívül intim és apró emberi rezgésekben gazdag jelenetekkel bontja ki a történetét, mégis úgy állunk fel utána a moziszékből, hogy valami nagyot láttunk. Celine Song ugyanis egyetlen szerelem történetével képes valami általánosat mondani nekünk a sorsszerű találkozásokról, a vágyódásról, a távolságról, a távkapcsolatokról, és persze arról az érzésről, milyen fontosak számunkra a gyökereink. Szakadjunk el a világ bármely tájára, a hazánk – még akkor is, ha tagadjuk magunk előtt – mindig sokat fog jelenteni számunkra, és mindig is ott motoszkál majd bennünk, hogy vajon milyen lenne az életünk, ha egyszer visszatérnénk oda? És ez még akkor is igaz, ha esetleg tudjuk, hogy nem lenne jó döntés.

Mindent eldobni egy fellángolásért?

A Past Lives a gyerekkori résszel indít, ahol Hae-sung és Nora sülve-főve együtt lóg, majd következik a fájdalmas szakítás, amikor a lány Kanadába költözik a szüleivel. Itt még egy beteljesületlen, plátói, ártatlanul gyermeki szerelmet láthatunk, mégis sikerül úgy bemutatni, hogy nézőként érezzük: ők ketten valóban rendkívül fontosak egymásnak. Tizenkét évvel később aztán Hae-sung a Facebookon talál rá Norára. Felveszik egymással a kapcsolatot, és ami eleinte csak egy ártalmatlan „Mi lett azóta veled?” típusú beszélgetésnek indul, gyakorlatilag amolyan furcsa távkapcsolattá válik. Ők ketten minden idejüket a Skype-on töltik egymással, mindent kibeszélnek, és anélkül éled újra a szerelem, hogy a nagy találkozás összejönne. Miután mindketten ráeszmélnek, hogy az életük akkori fázisában gyakorlatilag képtelenség, hogy Nora Dél-Koreába utazzon, ahogy az is, hogy Hae-sung Amerikába menjen, jobbnak látják elengedni egymást, bízván abban, hogy egyszer majd egy alkalmasabb időben folytathatják azt, amit akkor megkezdtek.

Past Lives (2023)

Újabb tizenkét év telik el, ami alatt alig hallanak egymásról, ám Hae-sung egyszer csak megjelenik New Yorkban hátizsákos turistaként, és arra kéri Norát, hogy találkozzanak.

Az akkor már házas nő két napon át kísérgeti a városban a gyerekkori szerelmét, és nézőként azonnal világos számunkra, hogy a kémia még mindig megvan kettejük között, csillogó szemmel hallgatják egymást, és minden egyes gesztusukon látszik, hogy egymásnak valók. De el lehet dobni egy hosszan felépített életet és életformát egy régi tűz újbóli fellángolásáért? Meddig mehetnek el ők ketten?

A film ezen szakasza emlékeztet leginkább Linklater filmjeire, hiszen hősei az élet nagy kérdéseit a város turistás helyei között andalogva beszélik meg egymással. Shabier Kirchner operatőr képei még a hidegben is melegséget sugároznak, a lebegő, könnyed hangulatról pedig Christopher Bear és Daniel Rossen varázslatos filmzenéje gondoskodik. Song csodás érzékkel vezeti a színészeit, Greta Lee, Teo Yoo és John Magaro pedig meghálálják a fantasztikusan megírt, összetett, finom szerepeiket, a film pedig a romantika mellett időnként még a humort is ügyesen használja. Még csak februárt írunk, de ha a Past Lives az év végén nem lesz ott az idei év legjobb öt filmjében, akkor nagyon csodálkozni fogok.

A Past Lives-t a 73. Berlinale Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttuk. A magyarországi forgalmazásáról egyelőre nincs információnk.