George Orwell, az 1984 írója elfelejtette, hogy volt egy felesége

Eileen Maud Blair (leánykori nevén: O’Shaughnessy) 1905-ben született az észak-angliai South Shieldsben, középosztálybeli családban. Kitűnő tanuló volt, ráadásul iskolaelső: 1924-ben, 19 éves korában felvételt nyert az ország egyik legrangosabb női felsőoktatási intézményébe, az oxfordi St. Hugh’s-ba, ahol angol irodalmat tanult – egyebek mellett J.R.R. Tolkientől, a Gyűrűk ura későbbi szerzőjétől.

A diploma megszerzése után számos, saját bevallása szerint különösebb jelentőséggel nem bíró és egymáshoz nem kapcsolódó, illetve a végzettségéhez sem feltétlenül passzoló munkát vállalt: volt nevelőnő egy leányinternátusban, dolgozott titkárnőként, gépíróként és felolvasóként, ezenkívül pedig írt cikkeket és verseket. Legjelentősebb költeménye talán a Sunderland High School magazinban megjelent, nyomasztó, disztópikus hangulatú Századvég – 1984, amelyet a felemelkedő totalitárius diktatúráktól való félelem ihletett. A művet 1934-ben írta; a Szovjetunióban ekkoriban kezdődtek Sztálin parancsára a nagy tisztogatások, Adolf Hitler pedig a hosszú kések éjszakája és Hindenburg halála után Németország Führerévé avatta magát, szóval érthető, ha Eileen úgy érezte, hogy a világ egy egészen katasztrofális irányba tart (a verset itt lehet elolvasni angolul, magyar fordításról sajnos nem tudunk).

Egy évvel később már pszichológiát hallgatott az UCL-en, amikor megismerkedett George Orwell-lel, a fiatal és szépreményű, ám vagyonosnak aligha nevezhető íróval, aki túl volt első, kisebb-nagyobb irodalmi sikerein (Csavargóként Londonban, Párizsban, Burmai napok), de azért még elég messze állt a világhírtől. 1936-ban össze is házasodtak.

Bár hívei (akikből máig akad szép számmal) hajlamosak az írót amolyan morális hérosznak, a „közjó védelmezőjének” tartani, azért Orwellről fontos tudni, hogy valamiféle különös férfiasságkultusz köré szervezte szinte az egész életet, és ahogy Császár Ivett írja vonatkozó tanulmányában, mindig kereste a legnagyobb kihívással járó élethelyzeteket, melyeket legyőzve és e győzelemből erőt merítve építgette pozitív és mindenképpen kellően férfias énképét. Nevezhetjük ezt akár megszállottságnak is. Burmában a rendőrségnél szolgált, Párizsban és Londonban csavargók és koldusok közt élt, a spanyol polgárháború ideje alatt pedig haditudósítóként dolgozott, ahol többször is életveszélyes helyzetekbe került.

John Rodden Orwell-kutató szerint: „Varázsa nem kis részben annak köszönhető, hogy az értelmiségi életet férfias, nem nőies színben láttatta, egy szokatlan kalandnak, mely új távlatokat nyit. A férfi értelmiségiek saját álmaikkal ruházták fel, életét egy olyan történelmi személy legendájává regényesítve, aki valamiképp korának minden fontos kérdését érintette a szegénységtől az imperializmuson át a fasizmusig. Orwell az abszolút közíró és a közélet az, melyre a férfiak hagyományosan elhivatottnak és elkötelezettnek érzik magukat.”

A szociálisan amúgy roppant érzékeny (-nek mutatkozó), az egész társadalom élő lelkiismeretének szerepében tetszelgő Orwell ennélfogva kissé nőgyűlölő is volt, és – idézzük ismét Császár Ivettet – a társadalmi nemek egyenlőtlenségének kérdései már annyira nem foglalkoztatták; „hogy a nőkkel szembeni előítéletei miként jelentek meg regényeiben, például az anti-intellektuális Julia alakjában az Ezerkilencszáznyolcvannégyben,vagy az álmait a házasságban megtaláló Rosemary alakjában A fikusz és az Antikrisztusban,vagy a házsártos feleség képében a Légszomjban, arról több feminista kritika is beszámolt, legalaposabban és minden fiktív műre kiterjedően Daphne Patai Az Orwell-mítosz című, 1980-ban megjelent könyvében.”

Az ifjú pár egy aprócska, romos wallingtoni házban (ami ráadásul a környék egyetlen vegyesboltjaként is szolgált) rendezkedett be, amelyben Lettice Cooper, Eileen későbbi munkatársának visszaemlékezése szerint az égadta világon semmi sem működött: a lefolyó állandóan eldugult, a palackos főző elromlott, a WC-t nem lehetett lehúzni, a lépcső nagyon sötét volt, mert soha nem volt égő. Meglepő helyeken csapda gyanánt hevertek szanaszét a könyvek, és dohszag volt. Ennek ellenére szép kis ház volt, az ország gyönyörű részén.

Orwell munkamániája, messianisztikus küldetéstudata, illetve az a tény, hogy a nőkre nem egyenrangú partnerként, hanem csak a férfiak afféle kiegészítőjeként, segítőjeként tekintett, már egészen korán rányomta bélyegét a házasságukra. „Eric (Orwell Eric Arthur Blair néven született) elhatározta, hogy munkáját nem szakíthatja meg, és azon kesergett, amikor egyhetes házasok voltunk, hogy egy hét alatt csak kétnapnyi munkát végzett” – írta a nő egyik levelében barátnőjének, Norah-nak, akit többször is szeretett volna meglátogatni, azonban férje nem sok szabadságot hagyott számára. Nem is elsősorban féltékenységből, hanem inkább azért, mert szentül meg volt győződve arról, hogy a nőnek a férfi mellett a helye: „Már kétszer is elhatároztam, hogy meglátogatlak, de Eric mindig kitalál valamit, ha megsejti, mire készülök, s ha nem (mikor pl. bátyám értem jön és elvisz, mint ahogy erre már kétszer is volt példa), akkor jön elő valamivel, amikor már elmentem, és vissza kell jönnöm.”

Hogy Orwell miként is vélekedett a nőkről, illetve a házasságról, azt jól megvilágítja személyes irodalmi naplójának egy részlete (bár harmadik személyben íródott, nyilvánvalóan a saját házasságáról ír benne):

„Volt két fantasztikus tény a nőkről, amelyeket csak úgy tudhattál meg, ha megházasodtál, és ami szögesen ellentmondott annak a képnek, amit a nőknek sikerült a világra erőltetniük magukról. Az egyik a javíthatatlan koszosságuk és rendetlenségük. A másik a szörnyű, mindent felzabáló szexualitásuk… gyanította, hogy minden házasságban mindig ugyanaz a küzdelem zajlik – a férfi megpróbál elmenekülni a szexuális együttlét elől, és csak akkor csinálja, amikor kedve tartja (vagy más nőkkel), a nő pedig egyre inkább követeli, és egyre tudatosabban megveti a férjét a férfiassága hiánya miatt.”

Eileen máskülönben jó feleség volt: keményen dolgozott, intézte a levelezését, szervezte a társasági életüket, bevásárolt és takarított, küzdött az időnkénti árvízzel, a pöcegödörrel, a házzal, a kerttel, a betegségeivel, a csirkékkel, a kecskével és a látogatókkal; és közben alighanem súlyos depresszióban szenvedett, amit – legalábbis a 2006-ban megtalált levelei alapján – humorral és szarkazmussal próbált leplezni. Emellett afféle irodalmi szerkesztőként is aktívan segítette férje munkáját: ahogy arra a Guardian cikke is rámutat, különös okokból, amelyeket az életrajzírók nem tulajdonítanak közvetlenül Eileennek, Orwell írásművészetének színvonala a házassága után – mintegy varázsütésre – hirtelen sokkal jobb lett. „Valószínű, hogy Orwell munkásságának átalakulása a Wigani mólótól kezdve sokat köszönhet annak a szellemi ösztönzésnek, amit a házassága hozott neki” – írja például egyik biográfusa, noha Eileen szerepe ennél jóval meghatározóbb volt. Ma már szinte biztosra vehető, hogy Orwell egyik legfontosabb munkája, az Állatfarm sem születhetett volna meg Eileen aktív közreműködése – jegyzetei, javításai, meglátásai stb. – nélkül. Az meg talán még egy laikus számára is nyilvánvaló, hogy az író magnum opusának, az 1984-nek az ősforrása az a bizonyos, Sunderland High School magazinban megjelent vers lehetett. Egyenesen tragikus, hogy a nő egyik mű megjelenését sem érhette meg.

Jellemző az is, hogy bár Eileen elkísérte férjét a spanyol polgárháborúba is – ahol a férfi előbb haditudósítóként dolgozott, majd ő is fegyvert ragadott, hogy a baloldali-marxista, ám antisztálinista POUM milícia kötelékében harcolhasson az aragóniai fronton –, ez szinte egyáltalán nem derül ki Orwell, a spanyolországi kalandoknak emléket állító könyvéből, amely a Hódolat Katalóniának címet kapta. Pedig – írja a Guardian – amíg a férfi harcolt, Eileen a párt nyomtatott és rádiós propagandáján dolgozott, ellátta az embereket, a kommunikációval foglalkozott, megszervezte az orvosi felszerelések szállítását Londonból és kölcsönzött a saját pénzéből, amikor a pártvezetőnek nem volt, és az élete ugyanúgy veszélyben forgott, akárcsak a férjéé.

Amikor meglátogatta Orwellt a harctéren, tűz alá vették őket. A férfit lelőtték, de a nő gondoskodott róla, és megmentette a kéziratát (amelyet éppen gépelt), majd a szobájukban tartott kétórás sztálinista razzia során az ágyban maradt, hogy elrejtse a matrac alá az útleveleket és csekkfüzetet, és így megmenekülhessenek. (Orwell ugyan elmeséli ezt a történetet, bár számára ez elsősorban nem a feleségéről szól, hanem inkább a spanyol férfiak „tisztességének” demonstrációja, miszerint nem dobtak ki egy nőt az ágyból, még Sztálin közvetett parancsára sem) Végül ő juttatta ki mindkettőjüket Spanyolországból, miután nagy nehezen megszerezte a szükséges vízumokat. Orwell a Hódolatban összesen 37 alkalommal említi meg a feleségét, de a nevét egyszer sem írja le – mintha csak ki akarta volna radírozni a történelemből (bezzeg a szovjetek a nevén nevezték az asszonyt is, mikor elfogatóparancsot adtak ki „az elkötelezett trockista Eric Blair és felesége, Eileen Blair ellen”).

Eileen 1945. március 29-én, 39 éves korában hunyt el. A halottkémi jelentés szerint: „Szívelégtelenség a méheltávolító műtéthez ügyesen, megfelelően beadott éter és kloroform által kiváltott altatásban.” A férjével közösen örökbe fogadott fiukkal, az akkor még csupán egyéves Richarddal Greystone-ban éltek akkoriban, Orwell pedig Párizsban dolgozott az Observer haditudósítójaként. Az Állatfarm pár hónappal később jelent meg, a totalitárius diktatúrák (illetve elsősorban a kommunizmus) természetrajzát precízen felrajzoló, máig megkerülhetetlen hivatkozási alapnak számító 1984 pedig 1949-ben. Eileent viszont hosszú-hosszú évtizedekre mindenki elfelejtette, amiben a legjelentősebb szerepe alighanem egykori férjének, George Orwellnek volt.