Ellen Ripley nagyokos, idegesítő – és mindenben igaza van

A világ egyik legijesztőbb filmje, hangulata, atmoszférája ma is megállja a helyét, ráadásul nem egyszerű szörnyfilm: olyan témákat boncolgat, mint a munkások kizsákmányolt helyzete (emlékezzünk csak, a csapat egyszerű melósokból áll, akik azért néznek utána a vészjelzésnek, mert a bónuszukat féltik), a mesterséges intelligencia és az óriáscégek kapzsisága. Ilyeneket írnak a mai napig a most 45 éves Alien, azaz, ahogy errefelé ismerik, a Nyolcadik utas: a halál című filmről.

Az első igazi feminista kasszasiker. Ilyeneket bezzeg nem írnak a filmről – pedig pont annyira igaz, mint a fentiek. Ridley Scott, aki azóta is rendkívül érzékenyen nyúl a nőiség és a nők elnyomásának témájához – ha még nem láttátok Az utolsó párbaj című filmet, nézzétek meg! –, 1979-ben bemutatott nekünk egy olyan hősnőt, aki nem akart akciósztár lenni és nem is lett az. Ellen Ripley okos, racionális, de ezzel együtt teljesen átlagos kékgalléros melós, akire senki sem hallgat – amikor pedig mégis, már túl késő. Ezzel pedig az Alien – most szigorúan az eredeti filmről beszélünk, de utalunk majd a folytatásokra is – nem csak a világ egyik legjobb (horror)filmje, de olyan, a korát megelőző feminista kiáltvány, amelynél hatásosabb azóta sem igen készült – legfeljebb szájbarágósabb.

Ripley nem „erős, független nő”

Hollywood egyik (nyilván piacilag alaposan megfontolt) mániája, hogy az akció- és kalandfilmeket tele kell pakolni „független, erős” női karakterekkel, akik nem csak felveszik a versenyt férfitársaikkal, de még a klassztikus macsó akcióhősökkel is, mint Schwarzenegger, hanem le is iskolázzák őket. Ez papíron persze rendkívül progresszív és nőpárti, de egyre többen ágálnak a trend ellen, fárasztónak és mérgezőnek titulálva azt. Emily Blunt – akit egyébként nehéz lenne konzervatív nőellenességgel vádolni – ennek az egyik fő szószólója. Pár éve egy interjúban azt mondta, elolvasás nélkül vissza is dobja a forgatókönyveket, amelyek karekterére mint „független, erős nőre” hivatkoznak; szerinte dögunalmas az a történet, amelynek hőse az elején is erős, meg a végén is az.

Ripley esetében erről szerencsére szó sincs. Nézzük csak meg a történetet: ő a hajó kommunikációs szakértője, nem vezető beosztású, semmiben sem övé az utolsó szó. Ha bizonyos szögből nézzük, még csak nem is szimpatikus ember: racionális, gépies, hiányzik belőle az a fajta aggódás és empátia, ami ebben a korban kötelező volt a filmes női karakterekben. Még arra is képes volt, hogy gondolkodás nélkül kizárja két útitársát/kollégáját a hajóról – az egyiküknek ráadásul egy idegen lény tapadt az arcára, a másik pedig a kapitány volt – holmi protokollra hivatkozva, nehogy behozzanak valami fertőzést. A döntését végül felülírták és senkit sem kértek számon, hogy megszegte a szabályokat – őt annál inkább, hogy hogy lehetett ilyen rohadék.

Ettől persze még nem lesz feminista ikon Ellen Ripley. Attól viszont igen, hogy nagyon okos, cél- és öntudatos, analitikus és az utolsó pillanatig képes megőrizni a józan eszét – ilyen nőt eddig mozivásznon nem nagyon láttunk, talán Leia hercegnőt (bocsánat: tábornokot) kivéve, de ő hatalmi helyzetben volt.

Illetve még egy oka van annak, hogy Ripleyt beemelték a feminista kánonba:

Végig neki van igaza

Ripley teljes joggal zárta ki saját felettesét és sérült bajtársát. Öt ember életét mentette volna meg, ha utóbbit hagyja meghalni. Teljes joggal gyanakodott a tudományos tisztre, amikor számonkérte, miért bírálta felül és teljes joggal kezdett nyomozásba. Ő volt az, aki rászólt a többiekre, amikor kitört a pánik, és egyedül ő volt képes épkézláb tervvel előrukkolni. Az egyetlen meggondolatlan és irracionális tette az volt, hogy visszament a cicáért a robbanás előtt.

Mindezt úgy, hogy közben nem szexualizálja sem ő saját magát, sem a rendező őt: végig munkásruhában látjuk, smink nélkül, egyedül a film végén lóg ki a lóláb, amikor Ripley egy szál bugyiban és atlétában száll szembe a szörnyeteggel; ennek jogosságán azóta is vitáznak a filmelmélészek.

A film gyenge pontja – mármint feminista szemmel – a másik női szereplő, Lambert. Ő Ripley szöges ellentéte: pánikol, sír, követelőzik, vagdalkozik; szóval pont úgy viselkedik, ahogy a korabeli közönség elvárta a női szereplőktől. Veronica Cartwright, aki alakította – és aki eredetileg Ripley szerepére pályázott és csalódottan vette tudomásul, hogy csak mellékszereplő lesz, ráadásul pont egy kissé nevetséges karakter játszik – kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy így ábrázoljanak egy nőt, és utálta az egészet. Végül meggyőzték – hogy kik, azt nem árulta el –, hogy Lambert a közönség félelmeinek megtestesítője, azért kell a történetbe, hogy átélhetőbb legyen a rettegés. (Meg azért – ez már csak az ő elmélete –, hogy Ripley még határozottabbnak tűnjön.) Ettől függetlenül mindkét női szereplő hihető, valóságos, ezt pedig már a két fantasztikus színésznek, Cartwrightnak és Sigourney Weavernek köszönhetjük. 

Hogy mi a különbség egy hús-vér női főhős és egy „független, erős nő” közt, azt az első film és a folytatása illusztrálja tökéletesen. A Nyolcadik utasban Ripley képes pánikolni, kapkodni, a film végén szabályosan retteg, minden erejére szüksége van, hogy képes legyen egyáltalán megmozdulni. A hét évvel később bemutatott A bolygó neve: halálban Ripley már James Cameron rendező „terméke”:

Értsd: Cameron számára az erős nő olyan, aki pont úgy viselkedik mint egy férfi akcióhős. Pont, mint Linda Hamilton a Terminator 2-ben. Az első Alien-filmben Ripley altatódallal nyugtatja magát, amikor összecsap az idegennel; a másodikban azt ordítja a túlélő gyerekre támadó xenomorph királynőnek, hogy „hagyd őt békén, szuka!” Ez pont úgy feminista, ahogy a nyolcvanas évek átlagférfija a feminizmust elképzeli: ha egy nő „ebben a világban” túl akar élni, férfivá kell változnia.

Az anyaság ijesztő

Ha ez a férfiszemmel kényelmetlen és realista nőábrázolás nem lenne elég: az egész filmet átszövi egy csomó horrorisztikus jelkép, ami anyaságról és az anyává válásról szól. Kezdve ott, hogy a hajó női hangon megszólaló mesterséges intelligenciáját Anyának hívják, vezérlőpultja pedig egy pulzáló-lélegző, anyaméhre emlékeztető szobában található. Ott vannak aztán a híres svájci művész, H. R. Giger kreálmányai: az arctámadó, aki áldozata torkát megerőszakolva rakja le petéit, akik aztán véres és ijesztő „születésükig” gazdatestként használják őt. A Nyolcadik utas tehát nem fest túl vonzó képet arról, hogy egy élőlény kibújuk egy másikból. Sokat elmond, hogy arról a híres jelenetről még a szereplőknek sem árultak el semmit, a reakcióik így egészen hitelesek, az arcukra kiülő sokk valódi.

Ridley Scottnak ez a második mozifilmje volt, és így is képes volt jó érzékkel egyensúlyozni a közönség (szexista) elvárásai és a nők tisztességes bemutatása közt. „Nem is rossz… egy embertől” -mondta Ripleynek Bishop, a második rész androidja. Nem is rossz… egy férfitól – mondjuk Ridley Scottnak mi.