1907 júliusában Michael Esper tisztelendő, a michigani St. Joseph katolikus templom vezetője adománygyűjtést szervezett: arra kérte gyülekezetének tagjait, hogy ajándékozzanak játékbabákat a templomnak, amelyeket később el lehetne adni. Bár minden babát szívesen fogadott, az atyának azért volt egy komoly kikötése: az épp akkoriban divatba jövő játékmacikat (vagy ha úgy jobban tetszik: plüssmackókat vagy teddy macikat) látni sem akarta.
„Bár nem fogom megtiltani, szeretném, ha mindenki, aki részt vesz az eseményen, megértené, hogy az a komoly kívánságom, hogy senki ne hozzon plüssmackót, hogy a babagyűjteményt gyarapítsa” – mondta. Az ilyen mackó ugyanis „egy rakás borzalom”, amit egyenes undorítónak talált.
De mi volt Esper tisztelendő problémája ezekkel a teljesen ártalmatlan és kifejezetten cuki játékokkal?
Kisfiú játékmacival 1920 körül (fotó: Kirn Vintage Stock/Corbis via Getty Images)
A mackók története 1902 novemberében kezdődött, amikor Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke Mississippi állam kormányzójának, Andrew Longinónak meghívására medvevadászaton vett részt. Az urak nem jártak szerencsével, ugyanis egy medve sem került lőtávolságba. Végül aztán az egyik hajtó sarokba szorított egy medvét, és egy fához kötözte, de Roosevelt visszautasította az ajánlatot: a védtelen állat megölését sportszerűtlennek tartotta, és nem volt hajlandó lőni.
Az újságok és a közvélemény nagyra értékelte az elnök lovagiasságát. Egy Clifford Berryman nevű karikaturista a The Washington Post számára rajzolt illusztrációban örökítette meg a jelenetet, ami akkora sikert aratott, hogy Berryman ezután folyamatosan medvéket illesztett a Rooseveltet ábrázoló rajzaihoz.
A történet felkeltette Morris Michtom, egy brooklyni gyertyagyáros figyelmét, és úgy döntött, hogy belevág a játékmackógyártásba. Felesége, Rose kézzel kezdte el varrni őket; Michtom pedig még Roosevelt engedélyét is megszerezte, hogy az elnök közismert beceneve, a Teddy után teddy mackóknak nevezhesse a játékokat. Bár az elnök állítólag utálta, ha Teddynek hívták, nem volt kifogása az ellen, hogy Michtom így keresztelje el plüssállatait. (Plüssmackók egyébként már korábban is léteztek, leginkább Németországban, ahol Margarete Steiff plüssjáték-gyártó medvéket, elefántokat és más állatokat készített és árult).
Michtom hamarosan megalapította az Ideal Toy Company-t., amely pár év múlva már évi 2 millió dolláros forgalmat bonyolított le. 1907-re úgy tűnt, hogy a mackók népszerűsége még a hagyományos játékbabákét is lenyomja; ez részben annak volt köszönhető, hogy – ellentétben a lányosnak tartott babákkal – ezekkel a fiúk is előszeretettel játszottak.
Roosevelt nem lövi le a kikötözött medvét (fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)
A teddy mackóknak persze bőven akadtak kritikusai is. A leghangosabb valószínűleg a már fentebb is említett Michael Esper tiszteletes volt, akinek játékmaciellenes, lángszavú tirádái hamar az újságok címlapjaira kerültek. Esper úgy vélte, hogy a mackók azzal fenyegetnek, hogy aláássák a kislányok anyai ösztöneit, amelyeket szerinte jobban táplálnak a babák, és kijelentette, hogy az ilyen játékok végső soron „faji öngyilkossághoz” vezetnek.
A faji öngyilkosság a korszak egyik ismert szociológusának, Edward Rossnak az elmélete volt: ő rendszeresen azzal riogatta az amerikaiakat, hogy a bevándorlás és az alacsony születési arányok kombinációja felhígíthatja az amerikai kultúrát. Esper elsősorban erre az teóriára épített, amikor azt állította, hogy a mackók hatására drasztikusan csökkenni fog a születésszám
„Van valami természetes abban, hogy egy kislány gondoskodik egy babáról. Ez az anyaság érzésének első megnyilvánulása.És ezeknek az anyai ösztönöknek a fejlődésében rejlik minden nemzet reménye… Szörnyű bűn bármit tenni, ami arra irányul, hogy ezeket az ösztönöket elpusztítsa. Ezt teszi a mackó, és ezért lesz a faji öngyilkosság egyik okozója.”
„Mi lehet undorítóbb, mint látni, hogy egy zsenge korú gyermek simogatja, cirógatja, sőt csókolgatja ezeket az hamis állatokat?” – tette fel végül a drámai kérdést.
Szóval a teddy mackókról – némileg meglepő módon – élénk, ám rasszista és szexista felhangoktól sem mentes társadalmi vita bontakozott ki, amelynek elsődleges terepe természetesen a média volt. A riporterek még magát Roosevelt elnököt is megszólaltatták, habár ő diplomatikusan csak annyit fűzött a témához, hogy “érdeklődéssel olvasta Esper megjegyzéseit.”
A Micimackó szerzője, A.A. Milne fia, Christopher Robin a játékmackója társaságában (fotó: Getty Images/Bettmann)
Mások nem fogták vissza vissza magukat ennyire. Jane Close, egy New York-i iskolai tanárnője például egyetértett Esperrel, ha nem is mindenben: „A mackó nem jó a kislányoknak” – mondta. „A mackó elvonja a gyerekeket a babagondozás örömétől: nem viselhet csinos ruhákat és finom alsóneműt, ami hátrányt okoz lányok megfelelő fejlődésében. A mackó a fiúknak megfelelhet, de a lányoknak nem”.
Egy másik kritikus, W. A. Ramsay – akit a Nevada State Journal úgy jellemzett, mint „gyermektelen és nőtlen megfigyelőt”-, így nyilatkozott: „Soha nem szerettem a mackót. A régimódi baba az, amivel a gyereknek játszania kell. A babában van valami emberi, de ezeknek a játékállatoknak semmi keresnivalójuk nincs a kislányok kezében.”
Azért helyet kapott a másik oldal véleménye is: „bármi, ami annyi szeretetet és szimpátiát ébreszt a gyerekekben, mint a mackó, az bizonyára biztonságos és normális” – mondta Mrs. Dwight Goss, egy tanárnő a michigani Grand Rapidsból. .
„Megfigyeltem, hogy a kislányok gyakran jobban szeretik a plüssmackót, mint a babájukat, de azt hiszem, ez azért van, mert a mackók könnyebben viselik a mindennapi gyűrődést … ami az anyai ösztönt illeti, a természet túl mélyre ültette azt ahhoz, hogy egy plüssmackó vagy bármi más veszélyeztesse. Nincs tehát miért aggódni.”
Hasonló állásponton volt Mrs. George Murphy, a Grand Rapids-i óvodák felügyelője is:
„Nem valószínű, hogy a mackó valaha is elfoglalhatja a babák helyét a gyerekszobában. A kislányok szeretik a babáikat és a babaházaikat, mert ezek a családot és az otthont képviselik. Velük reprodukálják a családi élet apró drámáit. A plüssmaci érdekes újdonság, de biztosak lehetünk abban, hogy a gyerekek tudják, hol a helye.”
A plüssmedvék pedig ma is népszerű játékoknak számítanak, és nem tudunk arról, hogy különösebb kárt okoztak volna a gyerekek lelki és szellemi fejlődésében. Ugyanez már nem mondható el Esper tisztelendőről: a teddymackó-háborút kirobbantó egyházfi ugyanis 1923-ban revolverrel rálőtt egy Harold Smith nevű 14 éves fiúra, aki a templom adománygyűjtő dobozát próbálta eltulajdonítani.
