Mielőtt elgondolkodnál azon, hogy neked való-e az F1 film, amennyiben nem szereted/követed a Forma 1 világát, gyorsan megnyugtatlak: akkor való neked igazán. Bár a film teli van bennfentes poénokkal és kikacsintásokkal, alapvetően elég lazán kezeli a Forma 1 szabályait és világát, ami leginkább azokat fogja zavarni, akik minden második vasárnap délutánjukat azzal töltik, hogy azon izgulnak: vajon Verstappen vagy valamelyik McLaren versenyző húzza be az épp aktuális nagydíjat.
A Top Gun: Maverick élvezetéhez sem volt szükség Aero magazin előfizetésre, és a Halálos iramban-mozik sem csak a Tuning magazin olvasóinak készültek. Hollywood régóta ügyes abban, hogy a lehető legszélesebb közönség számára tegyen érdekessé az életben amúgy csupán rétegérdeklődésre számot tartó témákat, és az F1 esetében sincs másképp.
Verstappenék statisztaszerepben
Arra, hogy nem lehetetlen jó Forma 1-es filmet készíteni, pár éve a Hajsza a győzelemért jelentett jó példát. Csakhogy annál a filmnél adott volt egy bivalyerős igaz történet kiindulópontként, míg a gigaköltségvetésből (az Apple állta a cechet) készült F1 teljes egészében fikció, bár ez is elég egyedi módon jelenik meg benne. Joseph Kosinski (Top Gun: Maverick) rendező mozija ugyanis a valódi Forma 1 kulisszáit használja háttérnek. Nem véletlenül voltak teli a hírek azzal, hogy Brad Pitték versenyről versenyre követték a száguldó cirkuszt, és minden helyszínen rengeteget forgattak.
Igazából a filmesek egy képzeletbeli tizenegyedik Forma 1-es csapatot (ApxGP) hoztak létre, melynek minden szereplője fiktív, ugyanakkor az őket körülvevő F1-es világ nagyon is valódi.
Az Apex versenyzői McLarenekkel, Mercedesekkel, Ferrarikkal és Red Bullokkal küzdenek a pályákon, sőt maguk a valódi versenyzők, sőt a csapatvezetők is megjelennek benne kisebb-nagyobb cameok formájában
, de a szerepük igencsak korlátozott: a rendező szándékosan a fiktív csapat tagjaira és az ő drámájukra fókuszál, a valóságos emberek inkább csak statisztálnak ehhez. Emiatt ez egy olyan versenyzős film, ahol nincs is igazi ellenfél: az ApxGP csapata elsősorban a saját korlátaival küzd.
Jelenet a F1 című filmből (Fotó: Profimedia)
A klisék nagykönyve
Kosinski egyébként a Top Gun: Maverickben nagyon beleszerethetett az idős mentor – fiatal, makacs tanítvány dinamikába, ugyanis az F1-et is pontosan ugyanerre húzta fel. Adott egy egykori F1-es pilóta, aki az évtizedek során az autóversenyzés összes létező formájában kipróbálta már magát, hogy aztán visszahívják az autósport csúcskategóriájába, hátha életet tud lehelni a bajnokságban tök utolsó, pont nélküli csapatba, és mentora tud lenni a rendkívül tehetséges, de a kezdők összes gyakori hibáját elkövető fiatal bajnokaspiránsukba.
Szóval egyik kliséként van egy pimasz fiatal – bölcs öreg párosunk, hogy aztán rögtön súlyosbítsuk a helyzetet a sportfilmek legelhasználtabb történetmesélési elemével, az örök esélytelen underdog csapattal, akiknek a megszűnés szélére sodródva kell valami nagyot mutatniuk az életben maradás kedvéért.
Nem árulok zsákbamacskát: az F1 szinte minden elemében – kivéve azt, hogy nincs gonosz versenyző ellenfél – követi a nagy „Így készíts klasszikus hollywoodi sportfilmet” szabálykönyvet, még a szexjelenet/szerelmi szál is menetrendszerűen érkezik.
Ez a film nem azoknak szól, akik a moziba a meglepetésekért járnak, hanem inkább azoknak, akik ránéznek egy filmplakátra, elképzelik, hogy milyen filmet takarhat, majd pontosan ugyanazt a filmet szeretik viszontlátni a vásznon.
Csakhogy ezt a kategóriát is lehet jól és rosszul is csinálni, márpedig az F1 jól csinálja.
A fő látványelem: Brad Pitt
A filmre nagyjából 300 millió dollárt költöttek, és ez látszik is rajta. Talán Joseph Kosinskinek nem sikerül annyira székbe szegeznie a nézőket az autóversenyes jelenetekkel, mint a Top Gun vadászrepülős akcióival, de ez nem feltétlenül az ő hibája: ma már a tévés F1-es közvetítések is annyira hiperlátványosak, hogy nagyon nehéz felülmúlni őket. Nem is igazán sikerül, bár tény, hogy a hasonló képeket egy óriási vásznon nézni, dübörgő hangfalakkal, Hans Zimmer adrenalinnövelő zenéje kíséretében azért nem hatástalan. Szóval a versenyjelenetek nem rosszak, de nem is ezek jelentik az F1 legfőbb vonzerejét.
Sablonos történetvezetés és klisés karakterek ide vagy oda, a film leginkább a szereplők közti dinamika izgalmas bemutatásával adja el magát. Működik a „kiégett, magányos farkas egyszer még utoljára megmutatja, ki az úr a háznál” attitűd a főhősnél, ahogy működik a büszke, kakaskodó és sokszor kapkodó újonc tehetség figurája (Damson Idris) is az ő kiegészítéseként. De Javier Bardem csődközelben lévő csapattulajdonosa, vagy a technikai igazgatóként és szerelmi szálként is hihető Kerry Condon (A sziget szellemei) is nagyszerűek, pedig a forgatókönyv tényleg csupán néhány ecsetvonással vázolja fel őket.
De az F1 elsősorban Brad Pittnek köszönhetően lesz igazi moziélmény. Emberünk 61 évesen olyan kisugárzással és szexepillel bír, hogy egyetlen nézésétől megolvad a bolygónk összes maradék gleccsere.
Javier Bardem és Brad Pitt az F1 c. filmben (Fotó: Profimedia)
Ugyanazt a fajta csendes, pimasz sármőrt hozza, amivel a Volt egyszer egy Hollywoodban egyszer már maradandót alkotott. Úgy mondja teljes őszinteséggel, hogy neki a pénz egyáltalán nem számít, ahogy csak azok tudják mondani, akiknek nagyon sok van belőle.
Kosinski igazi eye candyként használja Pittet: bár a Volt egyszer egy Hollywood háztetős jelenetéhez fogható direkt szexizés ezúttal hiányzik a repertoárból, a kamera előszeretettel időz el a kis félmosolyán és miniráncain, vagy fókuszál arra, hogy emberünk mindig annyira laza, hogy majd szétesik. Amikor ő is a képen van, szinte képtelenség másra figyelni, és ehhez tényleg nemcsak jó színésznek, hanem filmsztárnak kell lenni. A rendező pedig tudja, hogy egy nagybetűs filmsztár áll a rendelkezésére, és jó érzékkel mindent kihoz belőle. Lehet, hogy az F1-re a felbőgő motorok és a versenyzés miatt váltasz majd jegyet, de Brad Pitt miatt fogsz majd emlékezni rá.
Az F1 június 26-tól látható a magyar mozik műsorán.
