Ilyen sok nagy amplitúdójó érzelmi hullámvasutat ilyen rövid idő alatt még sosem láttunk, mint az idei Fishing on Orfűn, amikor is feltettük a szembe jövő fiataloknak a kérdést:
Készíthetünk egy képet? Bajszokat fotózunk!
A reakció mindig ugyanaz volt: az első mondatra lefagytak, majd kiült az arcukra az „engem? miért?!” arckifejezés (ezt minden fotós ismeri), a másodikra felderült az arcuk és széles mosollyal kezdték pödörni vadul a szőrvégeket, függetlenül attól, hogy centiben vagy milliméterben mérték azt a bajuszt. Ezek után instruálni sem kellett őket, olyan elánnal és büszkeséggel villantottak arcszőrzetet, mintha nem lenne holnap. A 38 fokban egyébként úgy tűnt, nem is lesz.
A hőséget és a repohárban lötyögő házestereket tekintve nem hibáztatunk senkit, hogy nem születtek koherens, többszörösen összetett mondatokból álló kinyilatkoztatások arról, miért érezték fontosnak, hogy kora húszas éveikben megnövesszék ezt a korábban csak középkorú férfiak által viselt szőrzetkonfigurációt, de az hamar kiderült, hogy
a bajusz identitásképző tényező, akkor is, ha Petőfi és akkor is, ha Döbrögi volt az ihletforrás (utóbbi nyilván a rajzfilmből), vagy mondjuk Kövér László.
Miközben persze titokban tudtuk mind, honnan fúj a szél: a nagyszínpad felől, ahol a fesztivál első napján fellépett a Carson Coma, amelynek frontembere, Fekete Giorgio az ország leghíresebb bajszának tulajdonosa. Aki már csak olasz gyökerei miatt is kötelességének érzi, hogy úgy nézzen ki – arcszőrzetileg legalábbis mindenképp –, mint egy már befutott italodisco-producer a hetvenes évek végéről.
A bajszok persze tőle függetlenül is megjelentek pár éve, először ironikusan, a nemzetközi hipsztermozgalomnak hála, a Gen Z azonban ma már teljes komolysággal hordja, és büszke rá. Úgy is, hogy jó eséllyel sosem láttak egy részt sem a Magnumból, és Poirot-t is legfeljebb Kenneth Branagh-nak hála ismerik, de emiatt sivalkodni nem ér: a popkultúra már csak ilyen, újratermeli saját magát. A bajusz – és Giorgio – kulturtörténeti jelenségét mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a frontember nevével meghirdetett hasonmásversenyt is rendeztek fél éve, bár ő maga nem jött el, és összesen kilenc versenyző akadt, akik cserébe egészen máshogy néztek ki, az egyetlen közös pont az arcszőrzet volt. Maga Giorgio pont nem kerít különösebb ideológiát a bajsza köré, két éve a Marie Claire-nek csak ennyit mondott:
Egyszer, mikor borotválkoztam, csak úgy poénból meghagytam, ami szerintem klasszik dolog. Kimentem Bálinthoz, hogy nézd, milyen vicces. Előszőr ő is nevetett, de aztán mondta, hogy amúgy… Most már nagyon nehéz lenne elképzelni az arcomat nélküle, hisz lényegében majdnem hat éve így nézek ki.
Hogy jutottunk idáig?!
Pedig a bajusznak a történelem férfiak által írt és róluk is szóló részében (értsd: a történelemben) óriási jelentősége volt, évszázadokig megbízhatóan jelezte ugyanis, hogy viselője mely társadalmi osztályból jött, illetve, hogy hova kívánja elhelyezni magát – az esetek többségében persze sikertelenül. Már az ókori egyiptomi szobrokon is felbukkan, ami azt jelenti, hogy több fáraó bajszos volt, a középkori lovagok pedig olyan nagy becsben tartották, hogy a páncélok sisakján külön kis lyukak szolgáltak arra, hogy a szőr kikandikálhasson, és ne nyomja hozzá az archoz a fém. A bajusztörténelem-könyvek külön kiemelik a 18. századi magyar huszárok jelentőségét, akik olyan férfiasra pödört bajusszal vágtattak a csatába, hogy az önmagában megadta az alaphangot.
A bajusz őshazája így is Nagy-Britannia, ahol a híresen szakállfétises Erzsébet-kor utáni uralkodók hozták divatba a visszafogottabb arcszőrzetet. I. (illetve a skótok között V.) Jakab király még bozontos körszakállal mutatta meg, ki az úr a házban, fia, I. Károly már a kecskeszakállra és az ahhoz passzoló, tekintélyt parancsoló borzas bajuszra esküdött. Ekkor már divat volt, hogy az uralkodók hatalmas olajfestmények segítségével építik a személyi kultuszt, amikor tehát kiállították Sir Anthony Van Dyck udvari festő legendás portréit, az összes magára valamit is adó nemes azonnal rohant a borbélyhoz, hogy ő is ilyet akar. A #handlebarmoustache trend annyira elterjedt, hogy több országban konkrétan büntették a szakállat, például úgy, hogy megadóztatták. Ha valaki a bajszon kívül is megnövesztette a szőrét, pénzbírsággal büntették.
I. Károly vadászaton (részlet), forrás: Wikipedia:
Oroszországot például kis híján polgárháborúba sodorta a szakállgate. I. Péter cár ugyanis nem csak bírságolt, hanem felhatalmazta a karhatalmat, hogy erőszakkal és nyilvánosan borotválják meg a szakállasokat. Mivel akkoriban klerikális üzenete volt az arcszőrzetnek, és az orosz ortodox egyház imádta a sűrű szakállat – annyira, hogy a csupasz férfiarcot istenkáromlásnak minősítette –, évekig hatalmas feszültség uralkodott a nagyvárosok utcáin.
A bajusz ekkoriban ettől függetlenül még a királyok és a katonák körében volt népszerű, nem csoda, hogy a nyers erővel és a férfiassággal azonosították. Egészen addig, amíg színre nem lépett Byron, aki nem csak költő, hanem a történelem első bajuszinfluenszere is volt: a veszélyesen élő, vadul tehetséges, de hírhedten hedonista művész annyira népszerű volt, hogy a fiatalok hirtelen mind pont úgy akartak kinézni, mint ő. (Ennyit arról, hogy régen minden jobb volt, ma meg mindenki csak a popsztárokat majmolja.) Nem egyszerű bajusz volt az övé: gyér és visszafogott volt, azaz totálisan szembement a korszak férfiideáljával. Thomas Phillips híres festménye, amely a kor orientalista divatjának megfelelően afgán népviseletben ábrázolta a híres költőt, önmagában elég volt ahhoz, hogy mindenki Byron-bajuszt kérjen a borbélynál.
A 19. század közepén aztán megint átvette a hatalmat a szakáll: a Krím-félszigetről és az Indiából hazatérő, torzonborz katonákat nemzeti hősként ünnepelték, nem csoda, hogy újra divat lett. Főleg, hogy Indiában a férfiasság és az erő jelképe a szakáll, még szép, hogy a brit katonák átvették a hagyományt.
Byron a híres festményen (részlet), forrás: Getty Images
A következő évtizedekben békésen élt egymás mellett (alatt) a bajusz és a szakáll, míg aztán az 1920-as években el nem dőlt végleg: a férfi, ha ad magára, bajuszt visel, minél eredetibbet és feltűnőbbet. Agatha Cristie úgy teremtett trendet, hogy akkoriban a Poirot-történeteket még csak olvasni lehetett, nézni nem, de Clark Gable és Errol Flynn tett róla, hogy a bajusz vizuálisan is reprezentálódjék. A bajusz a felsőbb osztályok, a jólét jelképe lett, annyira, hogy amikor beköszöntött a harmincas évek gazdasági válsága, az elszegényedő tízmilliók gyorsan le is borotválták, nehogy a környezetük azt higgye, jól megy nekik. Egy 1932-es népszerű álláskeresési kézikönyv például így foglalt állást:
A bajusz jól jöhet, ha az ember mondjuk dzsigolóként vagy sejkként kíván elhelyezkedni, de ezen munkakörökben különösebben nincs üresedés a válság idején.
Kinek áll ez érdekében?!
Aztán jött Dalí és mindent megváltoztatott – a bajusz javára. (Amikor 1954-ben megkérdezték, hogy a tőle megszokott trollkodás része-e a spirálisra vaxolt arcszőrzet, annyit mondott, hogy dehogy, sőt, ez a személyisége legkomolyabb része.) Akkora divat lett a bajusz, hogy még az a bizonyos diktátor sem vette el az emberek kedvét, legfeljebb a rá jellemző apró, orr alatti pamacsot kerülték onnantól kezdve. (A nemzetközi szakirodalomban kifejezően csak fogkefebajusznak nevezett fazon mondjuk addig is csak a szürke, unalmas könyvelők és hivatalnokok viselete volt.) A felfelé pödört „kilincsbajusz” a brit pilóták státuszszimbóluma volt: az egyikük, Jimmy Edwards később híres színész és komikus lett, és megalapította a hasonló bajszú férfiak érdekvédelmi szövetségét, a Handlebar Clubot, amelyet a többi projektjével szemben nagyon komolyan vett. A face control is szigorú volt, szakállasokat és borostásokat például egyáltalán nem engedtek be a bulijaikra.
A Handlebar Club, középen Jimmy Edwardsszal (fotó: Allan/Express/Getty Images)
A bajuszügyben siralmas hatvanas-hetvenes éveket hagyjuk (egy szó: Beatles). Jimmy Hendrix pengevékony arcszőrét ne is hívjuk bajusznak, és bár az egyik roadja, egy bizonyos Lemmy Kilmister elszántan növesztette a sajátját, csak sajnos (illetve a punktörténet-írók szerint szerencsére) olyan szinten szét volt esve az alkoholtól és a drogoktól, hogy elsőre azt sem lehetett megállapítani, hogy az ott arcszőr, vagy az arca része. A Motörhead együttes frontembereként aztán csak sikerült megnövesztenie, annyira, hogy a korszak legmenőbbje lett, mármint Lemmy és a bajsza is, külön-külön. És ezt úgy írjuk, hogy akkor már Freddie Mercury is versenyben volt.
A többit már ismerjük: Frank Zappa, Tom Selleck, Eddie Murphy, majd hosszú szünet (köszi, kilencvenes és kétezres évek!), amelyet legfeljebb a Movember férfiegészségügyi mozgalom tört meg, de szokás szerint ebből is civil jófejkedésnek álcázott céges marketing lett. Most azonban óvatosan kijelenthetjük, hogy újra eljött a bajusz ideje. Ennek már voltak jelei olyan kispályás versenyzőkkel, mint az érdeklődő, de elköteleződni láthatóan képtelen Timothée Chalamet, és nagyágyúkkal, mint Fekete Giorgio és a galériában szereplő férfiak.
Fotó: Neményi Márton
Az elmúlt napokban két olyan pillanat is volt, amikor a szokásosnál is büszkébbek voltunk arra, hogy ebben az országban és ezek között az emberek között élhetünk. Az egyik ez volt; a másik az, amikor ebben a festői baranyai községben rájöttünk, hogy Magyarország bajusznagyhatalom lesz.