Egy hete nem voltam sehol sem, de a csajos estet kizárt, hogy kihagyom.
A mai a 7. nap, hogy nem mozdultam ki itthonról, a 6., hogy a gyerek is egész nap velünk van és a 4., hogy így futtatjuk férjjel a home office-t. Jelen helyzetben énidőről írni mókás feladat, kell hozzá némi önirónia, az fix, és persze a hit, hogy egyszer majd ez is véget ér. Mert anélkül, hogy érzelgős közhelyeket pufogtatnék, azt azért érdemes megállapítani: olyan még nem volt, hogy megállt volna az idő.
Egy hét most is épp olyan rövid, mint amikor rohannak a hétköznapok, csak most többet szaladgálunk körbe-körbe a szobában és az mégsem ugyanolyan. Úgy érzem, mintha egyszerre lennének baromi rövidek és végtelen hosszúak a napok. Ahhoz, hogy jussak valamire a munkában, tennivalókban, kegyetlenül szűk az időkeret, mégis egy örökkévalóságnak tűnik ez a hét. Gondolom ismerős a helyzet neked is.
És hol van mindeközben az énidő??
Hát, ez remek kérdés.
Én például önző módon nem vagyok hajlandó gyerekzenét hallgatni egész nap. Főzésnél, mosogatásnál kegyetlenül feltolom a hangerőt és teszek a Micimackóra, helyette saját Spotify listámmal pusztítom a gyerekem zenei ízlését, amin van minden Beyoncétól a Limbó hintóig. Szerencsére ő még kicsi és befolyásolható, így tökre bírja, én pedig szintén bírom, kikapcsolhatom magam pár percre. A titok egyébként roppant egyszerű: legyen elég hangos a zene, hogy elnyomja a kattogást az agyadban és lehetőleg énekelj is, mert akkor végképp nem tudsz majd máson pörögni. Közben pedig a házimunkával is végzel.
Ennél énidősebb énidőm mostanság csak az után adatik meg, ha már alszik a gyerek, és végeztem a megmaradt melóval. Most épp például 21:29-et mutat az óra, ha ügyes vagyok, 23:00-kor már szürcsölgetem is a jól megérdemelt rozémat, ha a férj addigra nem alszik be, akkor vele, máskülönben még az is lehet, hogy olvasásra adom a fejemet. Ez nem valami új keletű hobbi, amit csak azért csinálok, mert most a csapból is az folyik, micsoda „remek” alkalom ez a mostani, olvass sokat és #mindenrendbenlesz. A helyzet az, hogy mindig is szerettem olvasni. Talán nem végeztem ki a Világirodalom remekei sorozat minden kötetét, de amiket választok tény, hogy kikapcsol, magával ragad, felkavar vagy épp megnevettet. És szerintem ez a lényeg.
Legutóbbi nagy kedvencem Náray Tamás kétrészes regénye, Az utolsó reggel Párizsban, amit még karácsonyra kaptam és imádtam minden oldalát. Hetekig a hatása alatt voltam, szuper a történet, a cselekmény felépítése, a gondolatok és az életről, sorsunkról alkotott megállapítások, amelyeket az író a szereplők szájába ad. A visszaemlékezések meghatóak, az események sokszor idegesítően felfoghatatlanok, miközben tökéletesen elhihető, hogy minden pont úgy is megtörténhetett volna – és valamely része meg is történt. Nem szeretnék spoilerezni, de ha hajlasz afelé, hogy most aztán tényleg könyvolvasással csapd agyon az időt, szívből ajánlom. (Bár én oldschool módon a papírkönyvekhez vonzódom, javaslom, nézz utána az e-book változatnak, azt most jóval egyszerűbb lesz beszerezni.)
Fotó: Náray Tamás Instagram
Van ám nekem énidőm még más is! Barátnőimmel minden hónapban egyszer tartunk egy csajos estet. Már délután elkezdjük, és késő éjjelig tart, miközben csak dumálunk és dumálunk. Mindenről és semmiről. Világmegváltunk, csacsogunk, eszmét cserélünk és jó nagyokat röhögünk. Rutinosan minden alkalommal fixáljuk a következő időpontját, ami eddig szinte 100%-os sikermutatóval működött, egyetlen nyaralós augusztust kivéve mindig találkoztunk. A következő március 25-én lesz, és már nagyon várom. Lássuk be, ez az aktív otthonlét termel épp elég gőzt, jó lesz már végre kiadni, ráadásul most valami igazán rendhagyóval készülünk: videóchaten fogjuk nyomni. Nem lesz ugyanaz, mint egy étteremben, koccintani például bajosan fogunk, de annyira más sem lesz, mi ott leszünk egymásnak. Fogjuk fel úgy, beújítunk. Mert ilyen még tényleg nem volt.
