Ki viszi át a szerelmet?

A boldogság sűrű koncentrátuma ez, melyet egy hónapja nem ért víz.
Egy mondás jár az eszemben, és úgy érzem, minden pillanatban erősebb leszek tőle. Már látom magam, ahogy transzparensemet magasan lengetve járok: A szerelem nem ismer határokat!

Meg sem fordul a fejemben, hogy értelmezzem e mondást, hiszen annyira egyértelmű. A csomagomat húzom a kijárat felé, még egy gyors pillantást vetek magamra a tükrös ajtóban, majd kilépek. Megpillantom kedvesem a sok, hasonló örömre váró ember közt és megölelem. Ebben a pillanatban bevillan egy-két emlék…

Egy kávéházban láttam meg először, Budapesten. Éppen egy barátnőmre vártam, meg a kávémra. A barátnőm mindig sokat késik, én pedig szeretek beszélgetni. Angolul is. Először életemben imádtam a barátnőmet, amiért egyórás késésrekordját annyira megdöntötte, hogy meg sem érkezett. Megtudtam, hogy emberünk üzleti úton van nálunk, és ahogy lenni szokott, másnap hazarepül a ködös Albionba. Jellemző, gondoltam magamban, de azért címet cseréltünk, és mindenki ment a dolga után.

Próbáltam a szokásos időutazást kicsit lelassítani, és nem menyasszonyként látni magam, amint a karját az enyémbe fonja. Mert ez is jellemző, gondoltam.

Hamarosan e-mailt kaptam, melyben emberünk arról írt, hogy milyen szerencsés is ő, újra Budapestre küldi a cége. És persze, hogy kérjem meg a barátnőmet megint, hogy késsen egy kicsit. Tessék, még jó humora is van. Még mindig öleltük egymást, amikor arra gondoltam, hogy végül is pár ilyen találkozás kellett ahhoz, hogy most én legyek itt, és az ő barátja késsen sokat.

Már a taxiban ültünk, újra a reptér felé, még mindig ölelkezve, mikor mosolyogva gondolataimba merültem: vacsorák, virágok, tévézés („Melyik adót is nézzük?”), videózás, mozi („Van nálad egy zsepi?”), szülők, rokonlátogatás (“Nagyon aranyos mind a hat unokatesód”), séták kéz a kézben (“Jó ez a kis csönd, nem?”), munka (“Átnéznéd ezt a fordítást, mielőtt leadom?”)… Minden volt ebben a hétben, ami egy normális kapcsolatban történik. És a szerelem nem ismer határokat – csengett a fülemben a dallam, és hirtelen arra gondoltam, hogy hányan találtak igazságot ebben a mondásban előttem.

Már két éve gondolkodom el mosolyogva a taxiban ülve a reptér felé, de most már inkább olyan mondatok jutnak eszembe, mint: “ És akkor ideköltözöl nem? Nagyon jól beszéled a nyelvet, biztos találnál fordítói munkát is…” vagy “ De ha te jönnél Pestre, sokat kereshetnél a szakmai tapasztalatoddal…”, “ és itt jobb lesz gyereket nevelni is, mert jobb az oktatás…”

Valahogy mindig elmarad a konkrét döntéshozatal, marad a heti egy-két telefon, mely arra jó, hogy tartsuk egymásban a lelket, sms-ek, chat és e-mail “ezerrel”. A globalizáció a mi oldalunkon áll, még videokameránk is van a számítógépen. Van valaki a távolban, akit szeretünk, és aki viszontszeret, és ez nyugtató hatású. Legalábbis átmenetileg.

Hogy mit gondolnak az emberek? A taxis mindentudóan mosolyog. Így könnyű, mondják mások. Sokan irigykednek, és azt mondják, hogy ilyen egy jó kapcsolat, mert így nem ununk rá egymásra, és szerelmünk kiállja az idő és a távolság próbáját, változatos és mindig új. Mások nem értik, hogyan lehet így feldarabolni és kimérni a szerelmet. Azt is mondják, hogy Kossuth Lajosnak igaza volt: “Aki hazát cserél, szívet cserél”.

A határok eltűnni látszanak Európában, mindenhol ott lehetünk három órán belül, ráadásul egyre olcsóbban. Nagy a csábítás. Főleg ha az ember fia/lánya szerelmes lesz. De maradnak a barátok, akikkel az igazi bajokat megosztjuk, akikben sok van belőlünk, hisz szinte együtt nőttünk fel, marad a család, a legújabb, jóízű szleng, a főzelék és a szokások, amikhez annyira ragaszkodunk.

Így hát egy taxiban rájöttünk, ha az ember társat keres, igenis szorítsa határok közé, és ne cseréljen szívet.