Mikortól ciki szűznek lenni?

Miért népszerű az análszex?

Bár mára a vénlány kifejezés kikopott a nyelvünkből, azt látom, hogy ez mégsem jelenti azt, hogy a mögötte álló társadalmi kategória eltűnt volna. Régi korok gunyoros hangú viccei, beszólásai, megjegyzései ma is bőven visszaköszönnek. Azoknak a felnőtt nőknek (érdekes, a férfiak ilyenformán kiesnek ezekből a körökből), akiknek még nem volt szexuális kapcsolatuk, a társadalmi megítélése, hát hogy is mondjam, meglehetősen ellentmondásos. Pedig magam is egyre több olyan emberrel találkozom, akiknek huszon-harminc évesen sem volt még kapcsolata, de ettől nem is csak azért szenvednek, mert történetesen hiányzik a szerelem vagy az erotika az életükből, hanem mert mindennek tetejébe még a haverok, a rokonok is – puszta jóakaratból – kínos kérdéseket tesznek fel.

Túl hamar vagy túl későn…

Érdekesen működik világunk a szexet illetően. A szülők generációja azon aggódik, hogy gyerekeik túl hamar kezdenek a szexelni, pornót néznek, barátjuknál, barátnőjüknél alszanak, túl sok mindent túl korán kipróbálnak, de azután ez a szorongás a felnőttvilág furcsa elvárásaiba fordul. Mintha a felnőtté válás csak akkor történne meg, ha átlépünk a gyermekkor kötelezően ártatlan világából a felnőttkor kötelezően romlott, kötelezően szexualizált világába. Egy láthatatlan korhatáron túl mindenkinek illik már szexuális életet élnie, párkapcsolatot felmutatnia, ha jó, nem jó, ha akarja, ha nem. Azt senki nem rója fel, hogy ha harmincévesen még nem vagy boldog, nem találtad meg magad, az életedet harmonikusan kitöltő dolgokat. Kicsit olyan ez nekem, mintha úgy fotóznánk, hogy következetesen a tárgy mellé fókuszálunk. Valós vágyaink helyett mintha a társadalom vélt vagy valós elvárásait lennénk csak képesek érzékelni. Mintha csak az lenne fontos, hogy menetrendszerűen elvégezzük az iskoláinkat, kapjunk állást, megházasodjunk, legyenek gyerekeink, biztos egzisztenciánk. De ezekből a sémákból hol maradnak belső vágyaink, saját boldogságunk?

A szex a belépő a felnőtt életbe?

A szüzesség körüli kérdések szépen szimbolizálják, hogy mennyire túlértékelt a szexualitás, és hogy mindeközben milyen szűk korlátok között is gondolkodunk a szexről. A szex egyszerre jelenti a „belépőt” a teljes felnőtt életbe, de mégis úgy tekintünk rá, mintha az egy egyszerű testi ügy lenne. Ha átszakad az a bizonyos hártya, akkor már hopp, bent is vagyunk, megvolt, fel is vagyunk készülve a szexuális életre. Szerintem ez éppen olyan, mintha azt mondanánk, hogy azzal, hogy kihullottak a tejfogaink, már rendelkezünk is azzal a tudással, bölcsességgel, ami a felnőtté váláshoz szükséges. Ha a szüzesség olyan szövegkörnyezetben merül fel, hogy még valaki huszon-harminc-akárhány évesen sem „vesztette el”, akkor ez általában azt jelenti, hogy ez milyen ciki, már nem itt kellene tartania. Azt tapasztalom, hogy akik ezt átélik, maguk is gyakran gondolják, hogy túl kellene esni rajta, mintha ez egy gyerekkori bárányhimlő lenne. Egy levélíróm egyszer azt kérdezte, hogy élet-e az élet szex nélkül. Elmesélte, hogy mennyi próbálkozása volt, de soha nem talált olyan kapcsolatra, ahol azt érezte volna, hogy valóban akarna az illetővel testi szerelembe bonyolódni. És én teljesen értettem, hogy miről beszél. Sokaknak a szexuális együttlét olyan intimitást jelent, ahol a befogadás nemcsak fizikai, de lelki, pszichikai értelemben is szimbolikus, amit nem tudnak akárkivel csak azért megtenni, mert mostanában ez szokás. És szerintem az ciki, ha ezt valaki maradinak nevezi.

Szerelem nélkül rosszabb

Én azt kérdezném inkább, hogy élet-e az élet szerelem nélkül. Szerelmi, intellektuális, baráti és más emberi kapcsolatok keresése és találása szerintem sokkal lényegesebb, mint önmagában a szexre „menni”. Mert szex vagy van az életünkben, vagy nincs, azt tudatosan tervezni, iktatni, letudni úgysem lehet. Ez nem verseny, semmivel sincs lemaradva az, aki nem tizenévesen kezdi el ezt az utat járni. Szerintem sokkal fontosabb, hogy ne külső elvárások vezessenek bennünket, hanem merjünk hallgatni a saját érzéseinkre. Én mindenkinek, aki ezzel a problémával küzd, azt mondanám, hogy ha eddig nem érezte, hogy itt az idő, az alkalom, vagy mert nem talált megfelelő partnert, akkor igen, helyesen tett mindent, mert a szíve ezt diktálta. Ha valaki érzelmekhez, lelki intimitáshoz köti a testiséget, akkor azt az embert keresse, akivel ezeket együttesen megtalálja. Azzal, hogy „későn” kezdi valaki a szexuális életet, még nem lesz rosszabb szerető.

Szerintem az is szomorú, hogy ennyire versenyt kell futnunk az idővel és hogy a kor – főleg a nők életében – ilyen frusztráló tényezőként van jelen. Azok a sztereotípiák, hogy ekkorra meg akkorra már rutinos versenyzőnek kellene lennünk, semmire nem jók, csak elbátortalanítanak bennünket. Ehelyett én mindenkinek azt javasolnám, hogy inkább próbálja megőrizni a humorát, a nyitottságát, a kreativitását a majdani szerencsés kiválasztottnak. Vagy éppen saját magának. A vágyhoz, az erotikához, a szexhez nem feltétlenül kell mindig partner. Kísérletezni, „tanulni”, remekül lehet egyedül is. A testünk addig sem felejti el, hogy milyen is erotikus üzemmódban lenni, és így minden új találkozásban éppúgy benne lesz majd a szexuális vonzerő, mint a baráti érdeklődés. Én a szexualitást mint valami mindent átjáró életenergiát élem meg, és hiszem azt, hogyha az erotikus kisugárzás alapvetően belülről fakad és nem kizárólag a külvilág táplálja, akkor az sokkal bátrabban, erősebben hat a környezetünkre is.

Mester Dóra az ország egyetlen szexoktatója