“Apu elment, és elvitte a férfiakba vetett hitemet is!”

Tizennyolc év telt el úgy, hogy nem láttam az apámat. Emlékszem arra a nyári estére, amikor összepakolt. Még ma is látom magam, az ötéves, riadt gyereket, aki a sarokban áll, és nézi, ahogy az öreg, kopott bőröndbe kerülnek a ruhák és a gombócba tekert zoknik. Nem érti, de érzi a fájdalom súlyát, és azt, hogy most valami örökre megváltozik.

Elment…

Apu elment, és évtizedekre elvitte a férfiakba vetett hitemet is. Nem fogom most részletezni, hogy miért tűnt el, és miért nem tudtam róla semmit sok éven át. Nem kaptam tőle anyagi támogatást, a bizonytalanság és a pénzügyi gondok a mindennapjaink részévé váltak. 17 éves voltam, amikor megtudtam, hogy külföldön él, és van egy féltestvérem. Összeomlott bennem minden. Ha az apám nem szeret, akkor ki fog? És hogyha ő ezt megtette velem, mit várhatok az emberektől, akik állítólag szeretnek?

Megkezdődött a harc, amit ma is vívok. Harcoltam a világgal, az anyámmal, a tanárokkal, de főleg a férfiakkal. Mágnesként vonzottam a rossz kapcsolatokat, és ma már tudom, hogy nem hibáztathatok senkit emiatt. Kiegyensúlyozott, életvidám nőnek tűntem, de közben két véglet között vergődtem. Egyrészt nem tartottam magam sokra, és így a pasik sem tartottak sokra engem. Hihetetlen alakokkal töltöttem az időmet, és akkor is kedves voltam velük, amikor már régen ott kellett volna hagynom őket. Folyamatosan szerelmi bánatom volt: ha nem jöttem össze valakivel, azért, ha pedig igen, akkor azért. Mert nem értékelt eléggé, akárhogy is igyekeztem.

Soha semmi nem volt jó

Ugyanakkor mindig elégedetlen voltam, nem volt jó nekem senki. Dolgozott bennem egy alaktalan, mélyről jövő harag, ami az apámnak szólt, de minden férfi kapott belőle, aki mit sem sejtve kapcsolatba kezdett velem. A cinikus megjegyzésektől a verbális agresszióig sok mindent elkövettem ellenük, ők pedig értetlenül álltak ez előtt, majd fejvesztve menekültek, ha már nem bírták tovább. Nem voltak mesebeli hercegek, de szerettek, és türelmesek voltak, néha évekig. Rettegtem, hogy a rajongásuk és a szerelmük csak ideig-óráig tart, féltem, hogy kiderül, van egy másik titkos életük. Ha a végén összepakoltak, rájátszottam, és segítettem nekik, egyszerre voltam kegyetlen femme fatale és síró, ötéves gyerek.

Újraírni a programot

23 éves voltam, amikor újra találkoztam apámmal egy távoli ország repülőterén. Persze megszólalni is alig bírtam, a nagy könnyes találkozások csak a filmekben léteznek, a valóság sokkal kiábrándítóbb és egyszerűbb. Legszívesebben az arcába ordítottam volna, hogy utálom a férfiakat, miattad!

Amikor a húszas éveim közepén az a pasi is elhagyott, akiről azt hittem, a Nagy Ő, és akitől gyereket akartam, a túlélésért küzdöttem. Nemcsak őt kellett elengednem, hanem újra kellett teremtenem azt a nőt és azt az embert, aki vagyok, újra kellett írnom az életem történetét. Tudtam, hogy a következő és az az utáni szerelmem is így fog bánni velem, ha én nem változom, és nem jövök rá, mi a baj velem. Hosszú és nehéz utazásra indultam.

Fel a mélyből

Az első lépés az volt, hogy el kellett ismernem: az apahiány hatása tönkreteszi a kapcsolataimat és így az életemet. Borzasztó nehéz volt vállalni saját magam előtt, hogy érzelmi sérült vagyok, pszichológiai eset. Egy felnőtt nő testébe bújt riadt gyerek, akinek az apja után elsírt könnyei fájdalommá és haraggá kövültek az évek során.

Bármennyire is szánalmasnak éreztem magam, tudtam, hogy nem akarok így élni. Az egyszerűen nem fordulhat elő, hogy emiatt ne legyen társam, normális kapcsolatom. Hogy magányos, kutyája felett zsarnokoskodó gonosz nyugdíjas legyen belőlem vagy zsémbes öregasszony, aki szépen lassan kiszívja sokat tűrő társa életerejét.

Szembe kellett néznem a történtekkel, és le kellett merülnöm a poklom legsötétebb bugyraiba. Megengedtem magamnak a haragot. Sírva, csapkodva, kiabálva kértem számon virtuálisan a több ezer kilométerre élő apámon az ellopott gyerekéveimet. Hogy én nem lehettem a szeme fénye, a mindene, az elkényeztetett kis hercegnője. Aztán módszereket, utakat kerestem a továbblépéshez. Gubbasztottam pszichológusok kanapéján, zokogtam családállításokon, kutattam az előző életeim elszúrt sztorija után. Időről időre elvonultam a civilizációból, írtam soha el nem küldött terápiás leveleket, és lassan, sejtről sejtre, gondolatról gondolatra megtanultam elfogadni magam a múltammal együtt.

Megtanultam, hogy újra kell írnom az életem programját: a „nem érek annyit, hogy szeress” mantrát   el kell felejtenem, és meg kell változtatnom valami olyasmire, hogy „megérdemlem, hogy szeressenek”.

Happy End?

Nem állítom, hogy révbe értem, de folyamatosan küzdök. Túl a harmadik ikszen sincs gyerekem és férjem, de már nem rombolom a saját életemet és a partneremét a múlt miatt. Tudom, mikor lehetek jogosan elégedetlen, és mikor van az, hogy csak a múlt egyik sebe fáj. Sokkal jobban szeretem magam, és nem hagyom, hogy méltatlanul bánjanak velem. Megbocsátottam az apámnak, legalábbis többé-kevésbé, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy újra meglátogassam.

Sajnos még mindig nem bízom annyira a férfiakban, hogy gyereket is szüljek, de nem adom fel, és folytatom a lelki nagytakarítást. Nyitott vagyok azokra a módszerekre, amelyek valóban segítenek nekem, és nem félek szembenézni a csontvázakkal, amelyek időnként kihullanak a szekrényből. Megértettem, hogy apám döntéseiért nem büntethetem sem saját magamat, sem a partnereimet, és nem okolhatom az apámat a jelenemért és a jövőmért. Azért én vagyok a felelős.