Tisztelt Doktor Úr!
Az én problémám, kérdésem az Ön blogjában furcsán hathat, mert nekem soha nem volt még tényleges szexuális tapasztalatom. Ez tulajdonképpen nem lenne baj, de nemrég múltam 31, és sokszor aggódom emiatt. A problémámat nem elsősorban abban látom, hogy még szűz vagyok, hanem sokkal inkább abban, hogy nem tudom magamat sok szempontból elfogadni. Hitbéli meggyőződésem, hogy a szexualitás Isten ajándéka, és mint ilyen, a házasságban van a helye. Azonban én nemcsak emiatt nem voltam még soha férfival. Valójában nem is volt rá lehetőségem soha. Még kamaszkoromban jártam egy fiúval hosszabb ideig, de akkor ez még nem került szóba túl intenzíven. Azóta engem nem akart még senki sem úgy, mint nőt.
De én sem akarom magamat, vagyis nem tudom elfogadni a jót, a pozitív visszajelzéseket, hárítok mindent, ami elismerés vagy más pozitívum, jóllehet nagyon-nagyon vágyom ezekre az elismerésekre. Ezt a viszonyulást az anyámmal való kapcsolatomra vezetem vissza, aki látványosan háttérbe helyezi magát mindig. Számára az az érték, ha mindenki másra tekintettel van, ő maga pedig nem fontos. Akárhányszor kérdeztem őt korábban a szexualitásról, mindig azt a választ kaptam, hogy nem olyan nagy dolog az. Mindig úgy beszélt ezekről a dolgokról, hogy láttam rajta, kellemetlen neki erről beszélni. Az apámmal való viselkedésén látom, hogy nem képes magát nőként elfogadni. Egyszer sem láttam őket csókolózni, vagy úgy megölelni egymást, mint a szerelmesek. Anyámnak látható módon ez nyűg. Egyszer egy filmben egy lány megkérdezte az anyját, hogy milyen az, amikor az apjával együtt van. A nő azt válaszolta, hogy olyan, mint amikor a kulcs a zárban van, ott a helye, oda passzol, és nyitja a zárat. Ezt a gondolatot nagyon szépnek találom, és valami ilyesmit vártam anyámtól is válasz gyanánt, de csak a félrefordított tekintetét kaptam mindig, és azt, hogy a szex nem olyan nagy szám. Folyamatosan jó akarok lenni, megfelelni másoknak, nem merem elengedni magam, nehezen tudom kifejezni a negatív indulataimat, és ha megteszem, furdal a lelkiismeret, úgy érzem, a másikat ezáltal megbántom. Látszólag távolinak tűnhetnek ezek a szexualitás hiányától, de én mégis nagyon szorosan erre vezetem vissza azt, hogy nincs, és valójában nem is volt soha senkim. Vágy van bennem (ami néha az önkielégítésben be is teljesül valamelyest, de ezt inkább érzem zsákutcának, mint alternatívának, mindenesetre olyan szempontból jó, hogy megtapasztaltam: működöm ilyen szempontból) és egyre inkább azt érzem, hogy nagyon szeretnék adni valakinek magamból.
Amit valójában kérdezni akarok, az az, hogy Ön szerint késő-e ennyi idősen is reménykedve tekinteni a jövőbe: tudok változni, elfogadni és szeretni magamat annyira, hogy szerető társra találjak? Lekéstem-e bármiről is, hogy közel a harmadik x-hez még nem volt szexuális kapcsolatom? Behozhatom a lemaradásomat, ha egyáltalán be kell hoznom valamit? Ön férfiként mit gondol a helyzetemről? Ez utóbbi kérdés azért foglalkoztat, mert – bár nem szégyellem a szüzességemet – nagyon sokszor az az érzésem, hogy ezt azt jelenti: nem kellettem senkinek, ottmaradtam a polcon, mint egy üveg romlott befőtt. Még hozzá szeretném tenni, hogy értelmes, értékes, művelt nőnek tartom magam. Ami a külsőmet illeti, akár még szépnek is mondhatnám magam, de van egy jó adag túlsúlyom és az évek során psoriasisom is kialakult. Bár ez nem tudományos kutatás eredménye, de meggyőződésem, hogy ezzel a két dologgal (túlsúly és a psorasis) is a vágyott, máskülönben pedig rettegett dologtól – a férfitól, az intimitástól, a kapcsolat lehetőségétől – védem magam. Ha érdemesnek tartja válaszadásra a levelemet, azt megköszönöm, ha mégsem, kérem dobja a kukába. Üdvözlettel: Bernadett – Dr. Gerevich József pszichiáter válaszát a szakértő blogján találod. Kattints ide!