Felrobbantaná a hajót a Született gyilkosok sztárja

Persze csak a felfokozott hangulattal, képletesen – Juliette többek között erről beszélt nekünk telefonon adott interjújában. Az énekesnőt szerencsére jó hangulatban kaptuk el – igazi vadmacskaként ugyanis, ha nincs jókedve, bármilyen újságírót elküld bárhová, főleg, ha a Született gyilkosokkal kapcsolatos kérdést tesz fel neki. Azokat már nagyon unja…

– Ez alkalommal teljesen új csapattal érkezel hozzánk. Tavaly év végén jelent meg Terra Incognita című albumod, amelyen már nem a korábbi együtteseddel, a Licksszel zenélsz. Miért a váltás?

– A Licks volt az a csapat, amellyel felnőttem, amellyel a zeneipari gyerekkoromat töltöttem. Velük tiszta rock and rollt játszottunk, most pedig többet akartam. Noha az új zenekar és a legutolsó lemez stílusa is magában hordozza még a Licks zenei elemeit, ez már mégis sokkal jobban én vagyok. A mostani mélyebb anyag lett, mint amiket korábban készítettünk, számos más oldalamról megismerhetnek az emberek. Felnőttem, érettebb lettem, ezt tükrözi az új anyag, persze úgy, hogy a zene rám jellemző vadsága is megmaradt. Tavaly kilépett a Licksből az utolsó olyan tag is, aki a kezdetek óta velem volt, ez is befolyásolta a döntésemet. Nem akartam megtartani a nevet, és teljesen új emberekkel a régi stílusban zenélni. Amúgy is, egy nőnek mindig változnia és fejlődnie kell, így tud érdekes maradni. Ez szerintem a zenében és a magánéletben is így van.

– A színpadon vad vagy, soha nem tudhatja a közönség, hogy mire számítson tőled. A hétköznapokon is ilyen Juliette Lewis?

– Amit te vadságnak nevezel, az – azt hiszem – csak a kifejezésformám. A zenében tudom kifejezni magam. A színpadon természetfeletti erővel bíró szuperhősnek érzem magam. A privát életemben sokkal nyugodtabb vagyok… Ó, bár nem… Azért néha nagyon sok érzelmet élek meg, ami kiütközik. De ennek ellenére a hétköznapokon többnyire fegyelmezett vagyok, odafigyelek az egészségemre, igyekszem meditálni. Természetes dolgokból merítem az erőt, például ha színpadra megyek, sosem iszom sört…

– Aha… Most higgyem el, hogy félénk, csendes lány vagy…

– Igen. Ez vagyok én. Az utcán eltűnök, szeretek láthatatlan lenni. Na jó, ez sem igaz… Csak néha.

– Na igen, most sem hazudtolod meg magad… Hol nagyon komolyra váltasz, hol viccelődsz az interjú folyamán. Kiismerhetetlen vagy. Ez a színésznői éned?

– Nem, ez vagyok én. Amikor turnézom, akkor csak a zenész létezik, a színésznő otthon marad.

– Minek tartod magad inkább? Énekes- vagy színésznőnek?

– Változó. Mint ahogy az előbb is említettem, egy koncertkörút során csak a zene van. Olyankor énekesnő vagyok. De most volt öt hónap szünetem, ez alatt az idő alatt gyorsan leforgattam két filmet, amelyeket még idén be is mutatnak. (Az egyik a Due Date, amelyet Tod Phillipsszel, a Másnaposok rendezőjével forgatott. Ebben olyan partnerei voltak, mint Robert Downey Jr., Jamie Foxx és Alan Arkin. A hazai bemutató novemberben várható – a szerk.) Imádom a mozit és a film világát. Szeretem azt, ahogy egy csapat létrehoz valamit. A színészet ennek ellenére magányosabb művészet számomra, mint a zenélés. A zene összeköt más kultúrákkal, a világ más és más részein élő emberekkel. A zenélés intenzív dolog, amely erőteljesen jelen van az életemben, míg a színészet másról szól. Az csendesebb, komplexebb művészet, amely a karakterek lelkének felfedezéséről szól.

– Nyilván többen megkérdezték már, de mégis érdekel. Ha valaki egyszer azt mondaná neked: „Juliette, mától csak az egyiket csinálhatod. Vagy zenélsz, vagy színésznő leszel. Válassz!” Melyiket választanád?

– Ó, ne, ez a kérdés mindig fájdalommal tölt el. Utálom ezt az ötletet, a feltételezést. De biztos, hogy a zenét választanám. A zene minden – ott tudok játszani az érzésekkel. A színpadon viszont, ha úgy alakul, kicsit színésznő is lehetek, emellett pedig a szövegírásban is kiélhetem magam.

– És ha új művészeti formát kellene választanod, mi lenne az?

– Színpadi előadóművész lennék. Egy napon egy élő koncertemet is szeretném majd ötvözni az élő, színpadi színház elemeivel. De ha az időutazást művészetnek vehetjük, időutazó is szívesen lennék.

– Melyik korba utaznál?

– 1969-be mennék vissza, vagy 1974-be. A zenében ezek az évek nagy jelentőséggel bírtak, és szeretném Tina Turner egyik akkori koncertjét is élőben megnézni.

– Ha már koncert, beszéljünk egy kicsit a tiédről. Eddig mindig fesztiválkoncerten voltál nálunk, most az A38 Hajón klubkoncertet adsz majd. Melyiket szereted jobban?

– A klubkoncertet. Az sokkal intimebb, mint egy fesztiválfellépés. Kis helyen sokkal nagyobb energiát lehet kifejteni; a célom az, hogy felrobbantsam a helyiséget.

– Most is várhatjuk, hogy a közönség sorai közé veted magad?

– Nem tudom megmondani. Ezt soha nem tervezem el. Egyébként Budapesten volt az első alkalom, hogy az óriási tömegben levetettem magam a színpadról. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Húszezer ember volt ott a fesztiválon, én pedig közéjük ugrottam, ami mindig érdekes és kellemes emlék marad számomra. Hihetetlen, hogy az emberek mennyire vigyáztak rám, egyáltalán nem volt veszélyes a dolog.