Egy érzékeny álompasi

– Többször találkoztunk budapesti kerékpárutakon.

– Imádok bringázni, szórakoztató így közlekedni, sőt, még nagyon gyors is, az ember nem áll a dugókban. De nemcsak a városban tekerek, hanem nagyon sokat utazom így. Két Caminót is végigbringáztunk baráti társasággal.

– Milyen volt a Camino?

– Szeretem Spanyolország autentikus falvait, amiken keresztül megy az út. Nagyon sűrű három hét ez, aminek a vége sem igazán megnyugtató. Nem olyan teljesítmény, mint amikor az ember lefut 100 métert, és eljut a starttól a célig, hanem ez is egy szakasza az életnek. Pont ilyenek a napok. Mintha mindig egy vadidegen szobába nyitnánk be.

– Miért lettél színész?

– Nem tudom, a döntésem nem volt tudatos abban a korban, amikor elhatároztam, hogy színész szeretnék lenni. Biztos van egy mélyen rejlő lelki probléma, ami mindenkiben megvan, és mi színészek ezt a módot választottuk, hogy megnyissuk, felszínre hozzuk és megoldjuk. Hosszú sora van annak, ahogyan én színész lettem. A mamám az Operaházban énekel, ezért ott töltöttem a gyermekkoromat, ott nőttem fel. Azt az életet láttam, ami az öltözőkben és a színpad mögött zajlik, és az egy gyereknek iszonyatosan izgalmas. Ez volt az első. Ezután Földessy Margit színistúdiójához kerültem, teljesen véletlenül. És még ebből sem következik, hogy az ember színész lesz, mert nagyon sok barátom megmaradt onnan, viszont ők nem lettek színészek. Nekem ott úgy tűnt, van affinitásom ehhez a pályához, ezért felvételiztem a Főiskolára, elsőre felvettek. Ha nem vettek volna fel, akkor nem valószínű, hogy még egyszer elmentem volna, nem tudatosan készültem erre a pályára, hanem ösztönösen.

Névjegy

Név: Kolovratnik Krisztián Születési idő: 1977. május 15. Foglalkozása: Színész Magasság: 186 cm Szem: Zöldesbarna Nyelv: német, angol, spanyol Hangszerek: Zongora, gitár, hegedű Pályája: • 1995-1999. Színház- és Filmművészeti Egyetem • 1999-től a Vígszínház tagja

– Színész vagy, hobbiból fényképezel és zenét szerzel. Melyik alkotásodra vagy a legbüszkébb?

– Mindig arra szeretnék büszke lenni, hogy sikerül olyan irányba haladnom, amerre menni szeretnék. Nem konkrét dolgokra, mert azok csak állomások az életemben, és nem is szeretnék a múltban leragadni. Persze nagyon jó érzés, hogy a fotómat beválogatták az Év Sajtófotói 2005 albumba, de ez csak egy lépcsőfok az éltemben, ebből tovább kell lépni.

– Mikor kezdtél el fotózni?

– Egy vagy másfél évvel ezelőtt vettem meg az első igazi komoly gépemet, de már gyerekkorom óta érlelődött. Mamám mesélte, hogy egyik nap kezébe került az a sorozat, amit nagyon kis gyermekként fényképeztem. Kértem egy tekercs filmet, hogy azt én szeretném ellőni. Később mániám lett, hogy mindig nálam volt egy gép és fotóztam. Kitaláltam, mert éppen volt egy kis időm, hogy elmegyek egy fotós suliba, hogy megtanuljam és istenigazából foglalkozzam a fotózással. Első évben kaptam ösztöndíjat és nagyon inspirált, hogy azok a fotósok, akik szakmailag elismertek, jónak tartják a képeimet.

– Zeneszerzés?

– Úgy nőttem fel, hogy a családunkban evidens volt, hogy a gyerek zenél. Hegedültem 4 évig, majd zongoráztam 6 évig, és nagyon megutáltam, sőt, még ki is rúgtak, mert én mindig könnyűzenét akartam játszani. Később magamtól folytattam a zongorázást. Felszabadultam a teher és kötöttség alól, és élveztem, hogy tudok improvizálni. Főiskolán a szünetekben is folyton zongoráztam. Máté Gábor mondta, így tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy írjak zenét a vizsgaelőadásainkhoz. Egymást követték a megkeresések, és idén a Pesti Színház Lila ákác című előadásában mint zeneszerző mutatkozhattam be.

– Milyen sikerre vágysz?