Sztárok

Molnár Piroska szerelemrõl, elmúlásról, játékról

Szavak nélkül kellene interjút készíteni vele. Szótlanul beszélgetni, láthatatlanul figyelni, észrevétlenül jelen lenni. Figyelni, csodálni, megélni ezeket a perceket.





Kedves, nyitott, mégis szinte megközelíthetetlennek tűnik, mintha valami fal venné körül. Tartásában, hangjában, pillantásában valami szenvedélyeken túli hideg izzás, képes teljes egészében felvállalni figurái személyiségét, életét. És éppen ezért alkot önmagában teljes, megbonthatatlan egészet.
Molnár Piroskában egyszerre van jelen az egyszerűség, sokrétegűség, az egyedi és az általánosan emberi, a tragédia és a komédia, hiszen onnan merít, ahol a kettő még egyetlen eredőből fakad. És jut addig, amíg ismét eggyé válnak, valami végtelenül szép, engesztelően felkavaró harmóniába. Megrendítő Clara Az öreg hölgy látoghatásában, frenetikus Schneiderné a Hyppolitban, kiállhatatlanul komikus Zsófia az Elisabethben, félelmetes York hercegnő a III. Richardban, elbűvölő Camilla a Liliomfiban. Puszta megjelenésével, néhány villanásával maradandót alkotott akár a Sorstalanságban, akár a Rokonokban, akár a Csinibabában, akár a Sose halunk meg című remekműben, kabinetalakításával a film egyik csúcspontja a Taxidermiában, és Kamondi Zoltán mesélte, hogy az első pillanattól Piroskára gondolt, amikor elhatározta, hogy megfilmesíti Bodor Ádám Az érsek látogatása című regényét, amelyet a napokban mutatnak be a mozikban Dolina címmel. Az ő érzékenységére, humorára, erőteljességére, sejtelmes erotikájára. Nem is értettem soha igazán, hogy miért is nem övezi nimbusz. Miért nem fogják ki a lovakat a hintójából, miért nem isznak pezsgőt a cipőjéből? Talán, mert villamoson jár? Talán túlontúl egyedi, hasonlíthatatlan, besorolhatatlan ember, művész, jelenség ahhoz, hogy értéke szerint becsüljük?

– Ugye, jó helyre hoztam magát? – néz körül a patinás kávéházban. – Tudja, szeretem a szép környezetet. Én magam eredendően roppant rendetlen vagyok, otthon is minden cédula szerteszét hever, de arra mindig ügyeltem, hogy akármilyen tárgy ne kerülhessen be a lakásba.


– Ide szokott járni? Mert, látom, nagy tisztelettel köszöntötték a pincérek…


– Régebben. Amíg volt rendszeresen rádió, és volt több időnk. Most, túl a hatvanon, rohanok egyik munkából a másikba, négy színházban is játszom, aztán mostanában többet forgatok, ott a szinkron…


– Mit gondol, miért foglalkoztatják ennyifelé?


– Szerintem azért hívnak, mert tudják rólam, hogy munkabíró vagyok, és megbízható. Miattam még nemigen maradt el előadás, mindent lelkiismeretesen csinálok. Meg az is lehet, hogy mások keményebbek, és tudnak olykor nemet is mondani. Én nem tudok. Még akkor sem, ha úgy is érzem, hogy ezt már nem kéne. Ha kicsit kapacitálnak, kicsit udvarolgatnak, elcsábulok, és azt mondom, hogy na jó, ez az egy még jöjjön. Nem szeretem a konfliktust, nem akarok senkit megbántani, erős bennem a megfelelési vágy. Ezért aztán loholok ide-oda, ahelyett, hogy hímezném otthon a járókeret-takarómat…


– Mit?????


– A járókeret-takarómat. Hogy, ha majd olyan öreg, roggyant leszek, és csak azzal tudok járni, akkor legyen rajta mégiscsak valami…


– Lárifári! Szerintem belebetegedne, ha nem dolgozna ennyit…


– A heti tíz előadás azért már sok olykor…


– Mit csinálna helyette?


– Zenét hallgatnék. Az nekem nagyon fontos. Olvasnék. Az kutyafüle, hogy színház után olvasok egy pár oldalt, aztán el is alszom közben. Esetleg tanulnék angolul…


– Ezek mind magányos programok…


– Most többet vágyom egyedüllétre, de nem vagyok magányos! Sok barátom van, szeretek együtt lenni kollégákkal, Csomós Marival mindennap hívjuk egymást, legalább ötször. Több mint négy évtizede vagyunk barátnők. A főiskola óta…


– Olyan furcsa ez, hiszen annyira különböző egyéniségek voltak: Csomós Mari talán érdesebb, nyersebb, vadócabb. Ön pedig visszahúzódóbb, engedékenyebb…


– De belül nagyon hasonlóak vagyunk. Érzékenyek, sebezhetők, naivak… Meg mind a ketten vidékről kerültünk Pestre, a kollégiumba, és ez fontos kapocs volt köztünk. Most pedig már összeöregedtünk. De ebből a vidékiségből a mai napig sok mindent őrzünk. Megszoktam már itt, de azért a mai napig hiányzik a falu, ahol felnőttem, Kunágota, a végtelen táj, a szabadság. A kert, a fák, virágok, az állatok. Hiányoznak az évszakok, abban az értelemben, ahogyan természet közelben éli meg az ember: hiányzik az őszi falevelek kesernyés illata, a tél csikorgása, a tavasz, amikor még vacogva indultunk el reggel az iskolába, és délben már a melegtől megmámorosodva mentünk haza…


– Egy ilyen kis faluban élve hogyan jutott eszébe, hogy színész legyen?


– Soha nem is akartam más lenni, csak színésznő. Valahogyan természetes volt számomra, hogy az legyek.






– A szülei mit szóltak? Gondolom, nem lelkesedtek…



– Apukámat nem ismertem… Őt az akkori Szovjetunióba vitték, és ott halt meg, mire megszülettem…


– És van elképzelése, hogy milyen lehetett?


– Kertész volt Putnokon… Én Ózdon jöttem a világra, ez volt a legközelebbi város. Amikor megtudta anyukám, hogy egyedül maradt, vissza akart menni a családjához Erdélybe, de közben lezárták a határokat, így Kunágotán rekedtünk… Apukámról láttam képeket, de valamiért nem fantáziáltam róla…


– Nem is háborította fel az az igazságtalanság, hogy a többieknek volt papája, önnek pedig nem?


– Akkor sem voltam az a felháborodós… Én ebbe születtem bele, és elfogadtam, hogy ez így természetes. Azt mondják, hogy magamnakvaló, visszahúzódó gyerek voltam. Lehet, hogy összefügg. Nem tudom. Mindig arra vártam, hogy anyukám egy héten egyszer, amikor volt a vetítés, elvigyen a moziba. Azt nagyon élveztem. Talán itt, a filmek varázsának hatása alatt fogamzott meg bennem az elhatározás, hogy egyszer majd én is színész leszek… Anyukám egyébként nagyon megértő volt, csak annyit kért, hogy végezzem el a közgazdasági technikumot, hogy mindenesetre legyen egy szakmám… Hát, nagy szerencséje az országnak, hogy nem lett közgazdász belőlem! Elsőre felvettek a színire…


– Emlékszik, hogy mivel felvételizett?


– Hogyne! – néz rám nyomatékkal, és halkan mondani kezdi Juhász Gyula csodálatos költeményét: „Milyen volt szőkesége? Nem tudom már…”

Valami végtelen egyszerűséggel, tisztán, szavaiban valami érzelmeken túli fájdalmassággal, és kopár tárgyilagossággal, a tudat beletörődésével, a lélek lázadásával szaval. Arca is megváltozik, kipirosodik, szemei kikerekednek, én pedig inkább másfelé bámulok, nehogy elkapjak valami olyan pillanatot, ami senkire nem tartozik. Az utolsó sor – „egy tavaszból, mely messze, mint az ég…” – szinte kopog. Suttogva mondja, keményen lezárva az utolsó szót, mégis olyan intenzitással, hogy szívig hatol. Szomorúvá lesz a csend, érzem, gyorsan kérdeznem kell valamit.


– És emlékszik, hogy milyen is volt szőkesége?


– Emlékszem. Igen. Pedig régen volt már. Megláttuk egymást, és egymásba szerettünk. Megszűnt minden a világban, csak mi ketten léteztünk, egymásnak, egymásért. Aztán vége lett… Jöttek utána még hosszabb, rövidebb kapcsolatok, de…


– …de?


– Valószínűleg túlzottan sok volt az a szeretet, amit rájuk akartam zúdítani, kevesebbet pedig nem tudok. Ezek kapcsolatok voltak, de azt az eksztatikus érzést azóta sem érzem. Abból kettő vagy három volt egész életemben…








– Ilyen nincs! Ezt pontosan kell tudni! Kettő vagy három?


– Kettő biztos, de a harmadiknál nem tudom eldönteni, hogy a részéről is azonnal szerelem volt-e, vagy csak elhitette velem, hogy ő is szerelmes…


– Legközelebb tessék jobban figyelni!


– Ugyan! Hol van legközelebb?! Hatvankét éves vagyok!


– És? Majd’ szétveti az erő, a szenvedély, az energia…


– Én már ráálltam arra, hogy a színpadon éljem ki szenvedélyeimet, nagy fellobbanásaimat, felfokozottabb érzelmeimet. Nem is tudom, mit csinálnék, ha mégis jönne valaki. Ha találkoznék valakivel, akinél azt érezném, amit régen… Biztosan nagy bajba kerülnék! Nem bírnám már még egyszer a fürdőszobapolcomon a borotva látványát és a felhajtott vécéülőkét elviselni… Persze olykor fordul elő, hogy meglegyint valami, ha meglátok egy zongoristát, egy karmestert – úgy látszik, a zenészek különös hatással vannak rám. Vagy magas hőfokon próbálunk valamelyik kollégával, de akkor sem engedem már, hogy hatalmukba kerítsenek ezek az érzések. Jó, hogy még vannak ilyenek, és ennyi elég. Aznap kicsit felfűtöttebben játszom, és mások nem is értik, hogy miért… Én sem…

Felhörpinti kávéját, indulunk a metró felé. Az Astoriánál egy nagyon helyes vak kislány lép hozzánk. A 7-es buszt keresi, csak eltévedt, nem tudnánk-e segíteni? Elkísérjük a megállóba, aztán szótlanul ballagunk visszafelé…






Még több az e heti Nők Lapjából:





• Az én filmem, az én életem »
• A dögös mákos »
• A világ leghíresebb parfüm-kreátora » 
• Ítélkezős világ »
• Stahl Judit az anya, a szakácsnő, az üzletasszony »
• Mikor mivel inhaláljunk? » 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top