D. Tóth Kriszta: Füllentések kora

Fotó: Lábady István

A gyerek rákapott a füllentés ízére. Már nem emlékszem, hogyan kezdődött, de kísérletezik. Feszegeti a határokat. Olyan, mintha tudatosan igyekezne tapasztalatokat gyűjteni arról, mi történik, ha mond valamit, ami nem igaz. Legalábbis ezt hihetném, ha nem olvastam volna valahol nemrég egy gyermeklélektan terén nálamnál sokkal képzettebb illető tollából, hogy egy hároméves ded nem feltétlenül tudatosan, és egyáltalán nem rosszindulatból hazudik. Állítólag ez valamiféle természetes folyamat dedéknél. Hát köszönöm, erről miért nem szólt valaki előre? Mindenesetre Lola az első próbálkozásokból azt a következtetést vonta le, hogy nem történik semmi. Az ég nem szakad le, ugyanúgy kap vacsorát, és aznap este is morzsolhatja elalvás előtt a fülemet. Az első eset valahogy úgy esett, hogy amikor Panni hazahozta Lolát az óvodából, az öltözőben megkérdezte tőle, melyik cipőben ment aznap reggel. A gyerek blazírt arccal, a szemébe nézve rávágta: a tornacipőben. Így aztán az októberi lucsokban vászon tornacipőben jött haza. A hazugságra csak akkor derült fény, amikor másnap reggel a csizmáját kerestem. De valóban nem drámáztunk, az élet ment tovább.

Viszont innentől kezdve fokozatosan egyre cifrábbakat füllentett. „Mi volt ebédre, szívem?” „Leves.” Másnap ugyanaz ismétlődik: „Mi volt ebédre Lola?” „Leves.” Harmadnap: „Ebéd?” „Leves.” Aztán: „Aludtál délután?” „Persze, mama.” „Tényleg? Megkérdezhetem Niki nénit?” „Öööö… nem.” Vagy mondjuk: „Ma még csak szerda van, csak pénteken szabad játékot vinni az óvodába.” „De Ili néni azt mondta, hogy ma is vihetek, mama.” És így tovább… Pedig nem szokás minálunk a hazugság. Amolyan „kibeszélősó” az életünk. És ezt mára az angol kompánia is átvette tőlünk. Ha bajunk van, mondjuk. Ha bánt valami, beszélünk róla. Ha nem értünk egyet, megvitatjuk. És ha örülünk, azt is kieresztjük. Szóval Lolánk semmiképpen nem azt a mintát látja otthon, hogy boldogabb lesz az ember, ha füllent… Mindettől függetlenül nem aggodalmaskodtuk túl ezt a hazugság-ügyet. Majd kinövi, gondoltuk optimistán.

És akkor azon a reggelen jött az a ragyogó arcú óvó néni a Nagy Hírrel. Rá két hétre pedig egy másik anyuka, a következővel: „Jaj, hallom, jön a kistestvér! Gratulálok! És Viktória! Nagyon szép név!” Micsoda?!?!?! Lola már azt is kitalálta, hogy húga lesz, akit Viktóriának hívnak. Megáll az eszem! Felháborodtam. Nem mintha nem lennék „benne a korban”. (Erre épp a minap hívta föl a figyelmemet egy rém kedves nyugdíjas hölgy az utcánkban: „Kriszta drága, jöhetne már az a kistestvér, hiszen Lola már elmúlt hároméves. És maga is benne van a korban!“) És nem mintha nem kérdezné folyamatosan boldog és boldogtalan, családtag, barát és ismerős, no meg ismeretlen, hogy mikor jön a második, hogy jön-e már a második, és hogy nem gondolom-e, hogy itt lenne az ideje, hogy jöjjön a második? És nem mintha nem érteném meg e kérdésözön okát. No de, kérem szépen, hogy most már a saját húsom és vérem, a hároméves nagylányom is beálljon a sorba?! És ráadásul Viktória! Vajon honnan vette ezt a Viktóriát? Nincs is Viktória ismerősünk. A konfrontáció mellett döntöttem.

Otthon, a jó meleg szobában, játék közben egyszer csak, amúgy mellékesen, megkérdeztem tőle, ugyan miért mondta azt az óvodában, hogy kistestvére lesz? A létező legrezzenéstelenebb arccal válaszolta: „Mert Cole barátomnak kistestvére lett. És nekem is kell egy.” Vavavabummm! Belecsattant a szoba csöndjébe a mondat. Volt benne számonkérés, kérés, kijelentés, felkiáltás egyszerre. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Hát megöleltem, mert az mindig beválik – és így legalább nem látta, hogy könnyes lett a szemem. „Most még nem. Majd néhány év múlva talán neked is lesz kistestvéred, ha a Jóisten is úgy akarja.” Ennyiben maradtunk. Elvégre a Lego-cirkusz sokkal jobban érdekelte abban a pillanatban. Aztán eltelt vagy egy hét, már mindketten elfelejtettük azt a félhomályos beszélgetést. Épp egy kisállat-kereskedésben nézegettük az akváriumokat, amikor Lola megszólalt: „Mama, tudtod, mit? Inkább nem is kell kistestvér. Viszont szeretnék két aranyhalat!” Mit is mondhatnék, Lolám? Megbeszéltük.

Még több az e heti Nők Lapjából: • Keleti Andrea: Táncolni bárkivel, élni csak a férjével tud » • A párolt káposzta másképpen » • 3 sztár jelleme – az arcukról olvasva » • Sírj, mert a könnyek gyógyítanak! » • Ez már Valami – újra Amerika! » • Összeállítások maximum 30 ezer forintért »

Gyerek.lap.hu »
Nevelés.lap.hu »
Gyermekkultúra.lap.hu »