Öt év után találkozunk, öt eseményekkel teli sűrű év után, és ezer mindent kérdezhetnék, ezer minden izgatna, érdekelne Marsi Anikóval kapcsolatban, s mégis, ebben a pillanatban a lehető legnagyobb marhaság jut eszembe:
– Anikó, maga ugye menzás volt?
– Persze. Apukám hamar meghalt, Anya egyedül nevelt bennünket a nővéremmel. Nyilván szűkösségben élhettünk, hiszen a pedagógusfizetésből sokra aligha futhatta, mégsem éreztük soha a hiányát semminek, azt viszont megtanultam, hogy nem tékozolhatok. Voltak lányok, akik finnyásan arrébb tolták a tányért, aztán elmentek, és a zsebpénzükből vettek maguknak hamburgert. Én viszont felmértem, hogy ha nem eszek meg mindent, estére piszok éhes leszek. Ez fontos lecke volt számomra. Mint ahogyan az egész gyermekkorom… Máig nem tudom felfogni, miként volt képes anyukám mindenben maximálisan helytállni: dolgozni, háztartást vezetni, figyelni ránk, ha kellett, tanult velünk, máskor játszottunk. Szigorú volt, ugyanakkor mindent meg lehetett beszélni vele. Honnan volt ennyi energiája, kedélye, ideje?!
– Szerintem anyaként minden nő ős-zseni, csak nem meri mindenki ezt vállalni…
– Ő valóban ős-zseni. Anyu változatlanul Szolnokon él, és amikor mi Siófokra költöztünk, azt hittem, a távolság miatt valamennyire el fogunk szakadni egymástól. Hát egy csudát! Anyu mindent ugyanúgy számon tart, ugyanúgy odafigyel, érzi, hogy mikor tudna segíteni, és akkor ott van. És persze azt is, hogy mikor jobb, ha magunkra hagy, olyankor véletlenül sem toppanna be… Arról az egyről nem tudom leszoktatni, hogy ne hurcoljon keresztül az országon lábosban tejfölt vagy kosárban tojást, mondván, hogy Szolnokon olcsóbb, frissebb.
– Aztán eltelik néhány év, és ön is pontosan ezt fogja csinálni anyaként…
– Lehet… Csak, tudja, olykor elgondolkodom, tudok-e majd én is hasonló anya lenni, mint anyukám? Ő mindent zsigerből tudott, én mindenben kicsit tétova vagyok… Már az is probléma volt, hogy felvegyem, vagy ne vegyem fel, amikor sír. Mikor engedhetek, és mikor kell következetesnek mutatkoznom? Mert egyébként persze, hogy nem volnék az, csak időnként éppen Vilmos érdekében, muszáj szigorúnak látszani. Közben pedig próbálom elképzelni, hogy vajon milyen is lesz, ha nyár közepén már itt lesz a kicsi.
– És milyen is lesz?
– Ó! Gyönyörű, okos, elbűvölő… fiú! Éppen tegnap mondta az orvos, hogy az ultrahangon látott erre utaló jelet. Látja, milyen a sors! Csupa nő között nőttem fel…
– Emiatt volt is esetleg nehézsége a férfiakkal?
– Sokáig versengtem velük, próbáltam elképzelni, vajon milyenek is lehetnek, és próbáltam úgy dolgozni, gondolkodni… Sok kudarccal járt, megsebeztek, sok görcsöt okozott. Aztán találkoztam valakivel. Kiszemeltem, de úgy csináltam, hogy higgye azt, ő szemelt ki engem… Aztán egymás szemébe néztünk, és egy pillanat alatt helyreállt bennem minden. Azóta nincs egy fikarcnyi kétségem, milyen is a férfi, és milyen a nő, hogy mi a dolgom, helyem, feladatom, még akkor is, ha egy ideig nem mertem magamban realizálni. Ugyanolyan megszállottan dolgoztam, hajtottam tovább, mint addig. Kora reggel már ott voltam a Fókusz stúdiójában, és ültem a vágóasztal mellett éjjel egykor, amikor Laci (Palik László) rendre berobogott valami gyorséttermi kajával. Aztán egyszer rám förmedt, hogy miért nem veszem már észre, hogy már más ez a kapcsolat, mint napi háromperces futó együttlét! Akkor minden átrendeződött bennem. Igazán megéreztem, mi az a szerelem.
– És mi?
– Szabadság!
– De ugyanakkor rabság is…
– Nem! Azt jelenti, hogy mersz olyan lenni, amilyen valójában vagy, mert a másik úgy szeret, és te is képes vagy feltétel nélkül elfogadni. Az érzet, hogy valaki ennyire szeret, éppen olyan fontos volt számomra, mint az, hogy én valakit ennyire szeretek… Meg a szerelem kiteljesedés is!
– De ugyanakkor lemondás! Hiszen a fenntartásáért folyamatosan meg kell kötni a kompromisszumainkat, ideáink egy részét feladni…
– Nem! A felesleges külsőségeinket kell csak feladni, görcseinkről lemondani, amivel óvtuk addig a bensőnket… És ha már: a szerelem számomra a harmóniát is jelenti!
– Miközben naponta vitatkozunk, veszekszünk, duzzogunk, harcolunk, dacolunk?
– Persze hogy vannak súrlódások, kiborulások, olykor veszekedések, de közben folyamatosan tudjuk, hogy van értelme, célja ezeknek a nekiveselkedéseknek. Ezek olyan csaták, amelyeket érdemes minduntalan megvívni a harmónia újbóli létrehozásához.
Innentől kis kitérő következik. A beszélgetés hevületétől elragadva hirtelenjében megosztjuk egymással tapasztalatainkat a háztartási összeveszések, civakodások természetrajzáról. Kiderül, hogy bár másutt élünk, mások a szokásaink, a mentalitásunk, az életmódunk, a vitáink, veszekedéseink koreográfiája döbbenetesen hasonlít. Kezdve onnan, hogy minél jelentéktelenebb, értelmetlenebb dolgon balhézunk össze, annál hevesebbek az indulatok. A részletekkel azért nem terhelem az olvasót, mert egyre inkább úgy érzem, hogy e téren sok újat nem lehet elmondani. Annyit mindenesetre okultam Anikó szavaiból, hogy immár tudom: amikor feleségem az óráját figyeli az indulás előtti kapkodásban, valójában nem „az őrületbe kerget”, mint hittem eddig harminc éve, csupán csiszol rajtam egy kicsit… De térjünk vissza a beszélgetéshez!
– Amikor tizenvalahány éve feltűnt a képernyőn, engem meglepett, hogy egy ennyire érzékeny nő miként képes ilyen tárgyias, fegyelmezett maradni…
Anikó válaszát és a teljes interjút az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
|
További kiemelt témáink a Nők Lapja január 7-én megjelenő, 2. számából: A fa lelke Pizsamaparti Tunézia homokja A heti szerkesztő, Grecsó Krisztián ajánlásával: Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából:
