Volt a címlapfotózáson egy pillanat: amíg a stáb a képeket nézte vissza, Andrea lopva megigazította Attila csokornyakkendőjét, ő pedig mondott valami vicceset, és harsány nevetésben törtek ki mindketten. Az Iparművészeti Múzeum kőcsipkés korlátjánál olyan volt az egész jelenet, mintha két elsőbálozó kiszökött volna a teremből. A beszélgetés is ugyanebben a kamaszosan felszabadult hangulatban telt. Sokan azt mondják, pontosan ennek a játékosságnak köszönheti a táncospár, hogy megnyerték a Szombat Esti Láz harmadik szériáját.
Katus Attila: – A döntőben már tényleg felszabadultabbak voltunk, mint előtte. A sportmúltamban rengeteg példát láttam arra, hogy a végső összecsapásnál az erőviszonyok mindig kiegyenlítődnek. Mindenki Stohl Andrásékat tartotta az esélyesebbnek, de mi tudtuk, hogy ez nekik hátrány is lehet: ők érezték a felelősség súlyát, hogy itt most jól kell teljesíteniük, és ettől picit talán görcsösebbek voltak…
– Ti pedig az esélytelenek nyugalmával léptetek a parkettre…
Molnár Andrea: – Konkrétan azt gondoltam, hogy mi leszünk a másodikak, de annak a helyezésnek is már előre örültem. Mondtam is délután a páromnak, hogy ez az utolsó napunk, és a jövő héten mi kipihenjük magunkat végre, Stohlék meg, szegények, tovább gyakorolhatnak a szuperdöntőre.
Katus Attila: – Reméltem, hogy győzünk, de úgy voltam vele, hogy mindegy, ki nyeri meg a versenyt, már az nagyon jó eredmény, hogy mi táncolunk a döntőben, pedig a papírforma szerint az első kiesők között lett volna a helyünk, hiszen nekünk egyáltalán nem volt szavazóbázisunk: Andi még sosem táncolt a műsorban, és engem is csak kevesen ismertek.
Molnár Andrea: – Tudtuk, hogy ezért az első adásokban nagyon jól kell táncolnunk, mert csak a zsűri pontjaival maradhatunk bent.
Katus Attila: – Szeptemberben, amikor kiosztották a párokat, azonnal elkezdtünk edzeni. Már másnap a táncteremben voltunk, és gyakoroltunk. Készítettünk egy listát arról, hogy melyik döntőben milyen táncok lesznek, felvázoltuk a koreográfiákat, mert tudtuk, hogy nagyon nehéz lesz hétről hétre újabb táncot megtanulni, az utolsó adásokban pedig két-három koreográfiát kell majd bemutatnunk.
– Attila, te ezek szerint tudatosan győzni mentél a játékba?
Molnár Andrea: – Az elején kicsit meg is ijedtem Attila edzéstervétől, mert nagyon precízen beosztotta, hogy melyik nap mit tanulunk meg, mit csinálunk, hány órát dolgozunk…, de szerencsére kiderült, hogy azért ennyire véresen nem veszi ám komolyan.
Katus Attila: – A harmadik adásig semmiképp nem akartunk kiesni. Abban volt az argentin tangó, ami egyrészt hihetetlenül nehéz tánc, másrészt onnantól már minden adásban két produkciót kellett bemutatni, és tudtuk, hogy a szeptemberben befektetett munkánk akkor térülhet meg, hiszen mi már azoknak a táncoknak az alapjait is gyakoroltuk, míg volt olyan ellenfél, aki szinte csak az első adás előtt kezdett táncolni.
– Ha már szóba kerültek az ellenfelek: kiktől féltetek igazán?
Katus Attila: – Azt rögtön tudtuk, hogy Stohl Andrásnak és Kiss Ramónának rengeteg rajongója van, ezért rájuk kell nagyon figyelni, aztán az első közös próbán megláttam Udvaros Dorottyát táncolni, és egyértelművé vált, hogy ő is nagyon komoly versenytárs, mert hihetetlenül nőiesen, kecsesen mozog. A „Parkett ördögei” versenyben pedig egyértelműen Csonka Andráséktól tartottam, hiszen szerintem ő nem csak jó táncos, de az egyik legismertebb hazai sztár, ráadásul Keleti Andrea is nagyon-nagyon népszerű.
Molnár Andrea: – Nem annyira az ellenfeleket akartam legyőzni, mint amennyire magunkat. Az volt a cél, hogy minden adásban a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Attila nagyon jó tanítvány volt, hihetetlenül gyorsan tanult koreográfiákat, hála a sportmúltjának. Először megmutattam neki, aztán beállítottam a pózokat, és egyszerűen megjegyezte, hogy melyik tartásban, melyik lépésnél mit érez belülről a teste, és azonnal leutánozta. Fantasztikus volt látni, ahogy tanul. Van az édesanyámmal közösen egy tánciskolánk Dunavarsányban, ahová főleg gyerekek járnak, meg hétvégeken felnőttek, azt hiszem, ott is kamatoztatni fogom azokat a tapasztalatokat, amelyeket a közös munkában szereztem.
– Ki vezetett kit? – kérdezném, de még végig sem mondom, máris nevetve vágják rá a választ kórusban, hát persze, hogy Attila. Így inkább módosítok kicsit. – Már az első adásban is Attila vezetett?
Molnár Andrea: – Igen, hiszen megtanítottam vezetni. Ennek is megvan a maga titka, hogyan told meg a lány kezét, hogyan húzd a derekát, hogy te diktálhass, és Attila ezt könnyen megtanulta. A táncban az is fontos, hogy a nő nőies legyen, a férfi pedig talpig férfi.
– A te nőiességed mellett nehéz is lenne nem férfinak lenni.
Molnár Andrea: – Köszönöm, de bevallom, nem voltam mindig ennyire nőies. Sőt, nagyon is fiús kislány voltam. Olyannyira, hogy tizennyolc évesen azért kezdtem el táncolni, mert szerettem volna végre kicsit nőiesebbé válni, szerencsére ez sikerült is.
– Láthatóan nagy a harmónia köztetek, a bulvársajtó össze is boronált benneteket. Hogyan viselték ezt a párjaitok?
Andrea és Attila válaszát – valamint a teljes interjút – az e heti Nők Lapjában olvashatjátok.
|
Molnár Andrea és Katus Attila Nők Lapja Novella Tamással, sülve-főve Presser Gábor A heti szerkesztő, Lazarovits Szilvia ajánlásával Továbbá: Szépség, Konyha, Egészség, Horoszkóp, Társkereső és még sok minden más! Ne felejtsétek: Nőnek lenni jó! |
Még több az e heti Nők Lapjából: