Cseh Anna Mária, a magyar szépség

„Menjünk közelebb a fényhez!” – mondja Anna Mária, amikor észreveszi, hogy a kétszemélyes kávéházi asztal mellett, ahol várom, megürül a napsütésben fürdő nagy asztal. Helyezkedünk, de szerencsére nem egyszerű az asztalváltás, székeket kell rendezgetni, így minden okom megvan arra, hogy egyelőre ne kérdezzek, csak figyeljem őt. Csak nézem, ő meg csak mosolyog. Sokkal szebb, mint a képeken. Ragyogóbb, mint bármelyik címlapon. A pincér térít magamhoz a szépség iránti néma rajongásomból, Anna Mari baracklevet választ, amin meglepődöm. Ebben az italban cukor van, meg kalória, biztosan tartósítószert is tartalmaz, és megszoktam, ha modellekkel ülök egy asztalnál, akkor minimum forrásvíz, maximum frissen facsart gyümölcs a választás. Ez esetben meg semmi allűr, semmi rafinéria, csak így egyszerűen egy rostos barack? „Nem kell figyelnem az alakomra, azt rendelem, ami jólesik” – világosít föl. Ezen felvillanyozódom. Talán megfejtettem az egyik titkát, bizonyára attól szép és sugárzó, mert mindig azt csinálja, ami jólesik neki. Szerencsés és szabad ember, aki megőrizte azt, ami a legértékesebb. Megmaradt embernek. A harmónia másik titka talán a magánéletében keresendő, de erről nem beszél. „Legyen elég annyi, hogy nem vagyok egyedül! Szeretném, ha arra emlékeznének velem kapcsolatban, amit letettem az asztalra!” Nekem elég is ennyi. Ami Anna Mária arcáról süt, azt nem kell kimondania. Kiegyensúlyozott és érzelmileg biztonságban van. A többi az ő dolga (vagy az ő dolguk). Mindannyian emlékszünk a bulvárlapok címlapjaira, egy idő után többet olvashattunk Anna Mária kapcsolatának botrányairól, mint Anna Mari sikereiről, miközben arra sem vette senki a fáradságot, hogy kiderítse, vajon ki az a lány, aki monsieur Yves Saint Laurent egyik kedves modellje, aki a legnagyobbak között mozog, és aki minden jel szerint nem szédült meg saját vonzerejétől és adottságaitól, hanem boldogan igent mond, ha megkeresik. Legyen szó modellmunkáról, egy filmszerepről vagy egy interjúról…

– Azt mondtad, rám bízod a randevúnk helyszínét, hiszen már nem nagyon tudod, mi újság Pesten. Ehhez képest úgy mozogsz a belvárosban, mintha el sem mentél volna Magyarországról.

– Budapesten és Párizsban mindig otthon érzem magam. Sőt, nekem Budapest még Párizsnál is romantikusabb, de ebbe az érzésbe már valószínűleg sok nosztalgia is vegyül. A gyerekkorom boldogságát és gondtalanságát érzem, amikor itthon vagyok.

– Ki vár itthon, amikor nagy ritkán mégis hazalátogatsz?

– Van, amikor gyakrabban is sikerül hazajönnöm, de a szüleim és a barátnőim mindig ugyanazzal az intenzitással várnak itthon. Sajnos elég ritkán látjuk egymást a családommal, pedig nagyon szeretünk együtt lenni. Egy-egy látogatás után sokáig megmarad az az energia, amelyet egymásból merítünk. Az idei vizsgaidőszakom ráadásul egy kicsit keményebb volt a szokásosnál, és hosszabbra is nyúlt a kelleténél, így már nagyon vártam azt a jóleső érzést, hogy itthon vagyok, és semmi dolgom néhány napig.

– Bölcsészhallgató vagy Párizsban. Mit tervezel a diploma után?

– A divat is a kultúra része, sőt alkalmazott művészet. Azzal a háttérrel, amelyben nekem részem lehetett modellként a divatszakmában, rengeteget léptem már a művészettörténet felé, és nagyon izgalmasan kapcsolódnak össze azok a dolgok, amelyeket megtapasztaltam, azokkal, amiket megtanulok. Aki valaha közel került a divat világához, nem nagyon tud, de nem is nagyon akar messzebbre eltávolodni tőle…

– Akik ismernek, vagy dolgoztak már veled, mind megegyeznek abban, hogy fegyelemből és alázatból nagyon sok van benned. Azt is tudjuk, ha ezek nincsenek meg valakiben, lehet bármennyire tehetséges, vagy születhet szépnek, nem sokra jut vele.

– Örülök, hogy mások fegyelmezettnek látnak, de én legbelül ezt máshogyan élem meg. Én inkább odaadásnak nevezném ezt. Ha az ember szereti azt, amivel foglalkozik, akkor ez a fajta odaadás egyáltalán nem megerőltető, hanem magától értetődik.

– Olyan vagy, mint egy nagyon törékeny és ritka tavaszi virág…

(Hosszú hallgatás, kicsit el is pirul.) – Köszönöm. Ez jólesik. De szerintem minden nő az. Én például nagyon hálás vagyok azért, hogy nőnek születhettem. Kislányként sokat illegtem-billegtem a tükör előtt, persze, de hát minden kislány ezt teszi, hiszen már akkor megvan bennük minden, ami nő. Nagyon sokszor megkérdezték tőlem korábban, mindig modellnek készültem-e. És én soha nem tudtam erre a kérdésre válaszolni. Szerintem vannak női feladatok és vannak férfifeladatok a világban. Én jól érzem magam a női tennivalóimmal. Azzal, hogy harmóniát teremtek magam körül, és kellemesen érzik magukat azok, akik körülvesznek. Mi, nők vagyunk azok, akik továbbviszik az életet.

– Az anyaságra gondolsz?

– Ott még nem tartok, de bízom benne, hogy eljön ennek is az ideje. Ezen nem szabad görcsölni senkinek sem. Arra gondolok inkább, hogy a nők általában viszik és továbbviszik az életet. A férfiak általában a szakmai életükre büszkék, a nők pedig mindenre, amiben sikeresek lehetnek. A magánéletben, a munkában, a harmónia megteremtésében. A valódi nőiség megélése maga a harmónia.

Fotómodell.lap.hu »
Topmodell.lap.hu »