Sosem gondoltam volna, hogy olvasópróbára hív, pedig a Vígszínházban ennek a végét várja, amikor találkozunk. Így legalább olyannak láthatom, amilyen a mindennapjaiban lehet: nem a műsorvezető, hanem a fiára várakozó anya áll előttem. Egy dologban azonban éppen olyan, mint a képernyőn: az életben is szép.
– Miért dolgozol annyit, amikor szimplán a külsődből is még mindig megélhetnél…?!
– Mert mindig tudatosan terveztem a jövőmet, és próbáltam kihasználni a lehetőségeket. Sok minden érdekelt már gyerekként is, a szüleim pedig próbálták kielégíteni mérhetetlen kíváncsiságomat. Versenyszerűen sportoltam, belekóstoltam a filmes világba, szereztem két diplomát, három felsőfokú nyelvvizsgát, modellkedtem, majd jöttek a tévés felkérések. De soha nem a papírokat gyűjtöttem, hanem az új feladatok vonzottak.
– Vért izzadva mindig az új felé?
– Ne gondold. Sokáig azt hittem, csak a véletlenek adják a kezembe a lehetőségeket, pedig én nem is teszek értük semmit. De hát tudjuk: véletlenek nincsenek. Ma már inkább úgy mondom, felkínálta az élet a lehetőségeket, én pedig éltem velük. Egyébként megfigyeltem, öt-hat éves periódusok váltják egymást az életemben. Versenysport, statisztálás, modellkedés, tévé… Ámbár az utóbbi lassan tizenkét éve tart, azóta vagyok képernyőn, igaz, nem folyamatosan. Értek néha pofonok.
– És azért az nem titok: a médiavilág bizony kemény ütéseket tud mérni…
– Nem tagadom, voltak pillanatok ebben a tizenkét évben, amikor azt gondoltam, nem is biztos, hogy ez az én utam, inkább valami teljesen mással foglalkoznék. De ilyenkor életre kel a másik énem, aki nem hagyja, hogy földre terítsék. Aki bárhonnan képes újra felépíteni önmagát.
– Volt egy modelliskolád, és a mai napig rádiózol. Muszáj mindig csinálnod valamit?
– Mikor elkerültem a TV2-től, terveztem egy hosszabb szünetet. Pedig szinte azonnal kaptam új ajánlatot, de úgy éreztem, most végig kell gondolnom, mihez is kezdjek a jövőben. Akkoriban már ismert volt az arcom, és eszembe jutott, mi lenne, ha egy fontos cél érdekében kihasználnám ezt az ismertséget. Ekkor kezdődött az a jószolgálati munka, amelyet a mai napig a legfontosabb feladatomnak tartok. Egy jótékonysági estet szerveztem a Tunyogi Erzsébet által vezetett gyógyító játszóháznak, akik aztán a befolyt összegből új helyre tudtak költözni, hogy aztán még több gyereknek segíthessenek. Boldoggá tett a feladat.
– A folytatást tudjuk, azóta is tart a karitatív munka. Az utak Afrikába, Srí Lankára, Kambodzsába… Honnan jön ez a segíteni akarás?
– Az anyukámtól. Én azt láttam, hogy az anyukám még a legtávolabbi rokonra is odafigyel, és segít, ahogy csak tud. Ha valamelyik ruhát kinőttük, máris odaadta annak, akinek a legnagyobb szüksége volt rá. A bátyám (Jaksity György neves gazdasági szakember – a szerk.) sem „úszta meg”, ő is végez hasonló tevékenységet, beteg gyerekek helyzetén próbál javítani. Számomra épp ezért már gyermekkoromban is természetes volt, hogy támogassam a nehezebb sorban élőket.
– Hogy kerültél Afrikába?
– Már megint a véletlen… Vagy egy újabb lehetőség…? Benivel, a kicsivel voltam otthon gyesen tizennegyedik hónapja (márpedig a mi szakmánkban sem nagyon megengedhető ilyen hosszú kihagyás), és azon gondolkodtam, lassan vissza kellene mennem a tévébe. De valami új feladatot szerettem volna. És akkor a kezembe került egy hirdetés, hogy önkénteseket keresnek három hétre Afrikába. Ez az! Afrika és egy riportfilm. Két álom egy csapásra. Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy ismeretterjesztő filmeket készítsek, és arra, hogy meglássam a fekete kontinenst. Már csak az maradt hátra, hogy az álomból valóság legyen.