Béres Alexandra: Minden úgy jó, ahogy van

Alexandra mit sem változott, vagy ha igen, csak annyiban, hogy nyugodtsága és kiegyensúlyozottsága még inkább kiteljesedett. Őt hiába próbálod kérdésekkel sarokba szorítani. Szandi ugyanis nem játssza a jókislányt, ő tényleg az. Aki hisz abban a szeretetben, jóságban és türelemben, amit otthon látott, illetve tapasztalt. Emiatt meri azt is elhinni: lehet úgy érvényesülni, hogy közben nem teszel keresztbe senkinek. Az élet őt igazolta.

Tudatos döntés a részedről, hogy viszed magaddal mindenhova a picit?
Nem mindenhova, ha kérem, az édesanyám és Krisztián bármikor vigyáz rá. Ők pedig boldogok, ha megkaphatják pár órára. Panna még annyira kicsi, hogy érzem: igényel engem, illetve a közelségemet. Így inkább, ha tehetem, megoldom a dolgot. Szelektálom a programjaimat, és sokszor csak olyanokra mondok igent, ami tudom: egyrészt nem terheli meg a picit, másrészt pedig nem terheli meg azt, akivel dolgozom – például ahogyan most titeket sem.
Hiszen egy interjú készítésénél, egy fotózáskor nem zavar ő senkit. Még elvan a játékaival a babakocsiban vagy a takaróján. Pár hónap múlva, ha elindul a világnak, úgyis megszűnik ez a jólét – akkor már biztosan nem vihetem magammal. De addig is, meggyőződésem, hogy jót tesz neki, ha ismer és lát más embereket is a szűk családon kívül – nyitottabbá teszi őt a világra. Hiszen nem a négy fal között zajlik az élet.

Az évek során, amíg Pannára vártatok, mennyire készültél magára az anyaságra?
Nem vittem túlzásba a dolgot. Bíztam abban, hogy az ösztöneim jól fognak működni – és a környezetem szerint eddig így is lett. Ugyanazt az egyensúlyt igyekeztem megtalálni ebben is, mint az élet más területein. Márpedig az összhang megkívánja, hogy legyenek pillanatok, amelyek csak róla szólnak, de legyenek olyanok is, amelyek nem, de ezeknek is lehet a részese.

Bocsánat, hogy ezt mondom, de annyira fura nekem, hogy ilyen „normálisan” állsz hozzá a dologhoz. A környezetemben sokan voltak, akiknek küzdeniük kellett a babáért. Ők valahogy jobban rágörcsölnek mindenre, valószínűleg félelemből.

Sokszor én is meglepődöm saját magamon. Magam is azt hittem, hogy sokkal aggódósabb leszek. De a tapasztalataim formálnak engem is: mivel láttam, hogy Panna boldog attól, hogy szabadságot kap, elhárítok minden veszélyt a környezetéből, aztán nem korlátozom – és ez tényleg működik. Ráadásul nagy segítségemre van az anyukám, aki sokat mesél arról, ő hogyan nevelt minket. Ő mondta azt is, hogy azért lettünk ügyesek, mert hagyott minket mászókázni. Igen, nem szabad pórázon tartani egy gyereket, mert akkor elveszed a lehetőségét attól, hogy magától fejlődjön. Meg egyébként
hidd el, nagyon nehéz ezt az egész anyaságot kívülről megítélni. Van, hogy amit kívülről látunk, és rossznak tartunk, az csak egy pillanatnyi állapot. Mert éppen hisztis a gyerek, az anya meg napok óta először idegesebben reagál, mert már betelik nála a pohár. De tény: anyának kell lenni ahhoz, hogy mindezt megértsd. Hiszen nem érzed előre, sőt el sem tudod képzelni, mennyire megrendítően mély érzéseket hoz majd elő belőled ez a dolog.

Élsportolóként a teljesítményről szólt az életed. Most, már édesanyaként mennyire hajt a maximalizmus?
Hú, nehezet kérdeztél… Nem tagadom, a mindenkinek való megfelelés nálam már szinte betegségszámba ment. Először a szüleim, aztán a tanáraim, majd az edzőim vélt vagy valós elvárásának akartam maximálisan eleget tenni. Végül szép lassan eljutottam odáig, hogy már a fél világ véleménye fontos volt.

A cikk folytatását megtalálod a legújabb Maximában. Keresd az újságárusoknál!
www.maximanet.hu