“Az érzelmeimre hallgatok, a favágásra képtelen vagyok”

A Mi Emberünk hetente jelentkező interjúsorozat fórumozó olvasóink segítségével készül: ők döntenek arról, hogy ki legyen az interjúalany, és mi legyen hozzá az első kérdésünk. A hatodik Mi Emberünk a szavazatok alapján Jakupcsek Gabriella lett, következzen tehát olvasóinkkal közös interjúnk.

Nők Lapja Cafe Fóruma: – Melyik az a tulajdonság, amely Ön szerint elengedhetetlen egy XXI. századi nő számára?

Fotó: Sanoma-archív/RTL Klub Sajtóklub

Jakupcsek Gabriella: – A tolerancia – a hétköznapi életben, a munkahelyen és a párkapcsolatban is. Azok a nők tudnak érvényesülni, akik tudnak tolerálni. Egyébként jelen pillanatban sokkal jobb felhozatalt látok lányokból, mint férfiakból. A nők sokkal jobban foglalkoznak magukkal, mint a férfiak. Az utóbbiak vagy nőiesek, vagy előszeretettel elhanyagolják magukat. A köztes ritka. Sajnos sok nő agresszív és törtető. Nagyra kell vágyni, de meg kell tanulni, tudni kell elengedni.

– Szeret utazni, egy interjúban azt mondta, már látta a „kötelező látványosságokat”, manapság inkább a helyi lakosok élete érdekli. Lassan megint leróhatja a „kötelező köreit” a lányával.
– Elhatároztam, hogy a fiaimnak megmutatom Európát, három-négy napos hosszú hétvégékre szoktunk elutazni. Ezek gyorstalpalók. A lányommal ezt már másképpen fogom csinálni, és már nagyon várom. Kicsit nomádabb módon képzelem el.

– Mit ért ezen?
– Hajón, kanálison, biciklin.

– Vitorlázik?
– A férjem vitorlázik, úgyhogy a gyerek is fog.

– Ön is szokott?
– Hányós vagyok. Nagyon vágyódom arra, hogy terápiás jelleggel elmehessek a tengerre vitorlázni. Többször lettem rosszul hajón, miközben a vitorlázás élménye rettentően vonz. Valószínűleg túl fogom tenni magam a negatív részén. Síelni például harminchat évesen tanultam meg, azt is az élményért. A kislányom idén már talpon áll. Valamin legurítjuk a lejtőn, kétévesen már csúszkálhat. Emma egyébként evidens módon jön velünk mindenhova. Négy hónapos korában repült először Tunéziába, de oda soha többé…

– Miért?
– Szálloda, szálloda, szálloda… Nem az én stílusom. Turista, turista, turista… Nem szeretem a nagy hoteleket, nem szeretek századmagammal reggelizni. A kis helyeket szeretjük: Ázsia, bungalók. Eszméletlenül gyerekbarát.

– Nyáron végig itt van a Balatonon?
– Persze, de télen is lejárok. Akkor még jobb, még nyugodtabb.

– A fél világ azt hinné, hogy sosem pihen, hiszen állandóan benne volt a tévében, napi műsorokat vezetett. Most pedig nyilván a lánya köti le, de mellette már dolgozik is. Húsz év a médiában nem volt sok?
– A rendszerváltás környékén olyan szellemi szabadság volt ebben az országban, amiből én nem akartam kimaradni. Hazajöttem Párizsból, bekerültem a Magyar Televízióba. Nyolc vagy kilenc év alatt megtanultam, hogy miről van szó. Utána átkerültem a Danubius Rádióba, aztán a TV2-höz szerződtem. Végigcsináltam a legjobb éveket. A jelenlegi helyzetben sok izgalom nincsen.

– Munkaügyi döntésekben hallgat az érzelmeire? Anno bevállalt egy vetélkedőt egy műsoridőben a Legyen ön is milliomos!-sal. Azaz Vágó ellenfele lett…
– Természetesen hallgatok az érzelmeimre, a favágásra képtelen vagyok. A Multimilliomos első három évében iszonyatos nyomásnak voltam kitéve. Mit keres egy nő a kvíz műfajban? Azóta sem volt ilyen. Ezt a típusú kvízjátékot a világon mindenhol férfi vezeti.

– Ön jobban szeret kérdezni, mint kvízműsorozni.
– Persze. Jobb is.

Fotó: Sanoma-archív/Falus Kriszta

– A TV2-höz visszamenne?
– Nem csatornákhoz kötődöm, hanem emberekhez. Inkább arról van szó, hogy azt a műfajt vagy azt az attitűdöt kell szeretni, amit én képviselek. Engem az ember érdekel, a történetek. Érzelem legyen a műsorban, és ráció.

– Mióta áll ez a ház itt a Balatonon?
– Kilenc éve.

– Előtte is volt már valami?
– Igen, de Aligán.

– A legtöbben egyszer életükben voksolnak egy balatoni település mellett, és utána nem mennek onnan sehova.
– A gyerekek miatt mozdultunk, innen például könnyen megközelíthető a strand. Szívesen elmennék az északi partra, a hegytetőre, de hát gyerekeim vannak, akiknek az életritmusába jelen pillanatban ez nem fér bele. Nagyfokú önzés van abban, amikor az ember a hegytetőn vesz házat. Az egy felnőttélet ritmusa. A gyerekkel úgy kényelmes, hogy mindig körülöttem van, de megvan a szabadsága: eleresztem, ha el akar menni, és ne kelljek én ahhoz, hogy visszahozzam. Úgy kell elereszteni, hogy ott legyen. Ez az egész életre igaz.

– A lánya nyilván jobban helyhez köti, mint a két, már majdnem felnőttkorú fia.
– Egy dolgot nehezen tudok megszokni, mióta Emma megszületett: én lelkiismeretes csaj vagyok, csak azt a munkát vállalom el, amiről tudom, hogy határidőre leadom. A saját ritmusom visszanyerése küzdelem. Ha Emmának zokogórohama van, akkor nyilván nem jövök el ide sem. Két órával előbbre kell gondolkozni. Mire leteszem Emmát aludni, ne legyen semmi dolgom, és akkor olvashatok vagy dolgozhatok. Ősztől több lesz a munka, hiszen indulnak a tévéműsorok, illetve egyéb kommunikációs munkáim. Egyébként, ha Emma lát engem, az övé vagyok. Ha nem lát, akkor pedig bírja ki nélkülem. Hozzá kell szoktatni, hogy bárkivel ellegyen.

– Beszél már?
– Megjegyez szavakat, a családtagok nevét. Bizonyos szavak hangtanilag tetszenek neki, például a „persze” vagy a „hurrá”, de igazából mindent megismétel. Ilyenkor a leghelyesebb, hiszen már mindent ért.

– Na meg azt sem kérdezi, hogy miért…
– Nem. Viszont dacos és erős akaratú. De hát ő egy kislány.

Meri vagy nem meri rovatunkban az előző Mi Emberünk kér valamit az aktuális interjúalanytól.
– Elmondana Kováts Adél kedvéért egy francia nyelvtörőt?