Boros Lajos: “Engem a vereségek éltetnek… többször kellett már mindent újra kezdenem”

Új rovatunkban az adott hónapban lévő évfordulókhoz valamilyen szinten kapcsolódó interjúkat készítünk. Ismert, vagy éppen kevésbé ismert, de érdekes emberek mesélnek. Ez a „Hét témája”. Első interjúnkat Boros Lajossal készítettük abból az alkalomból, hogy immár 85 éve december elseje a Magyar Rádiózás napja.

A rádiózás mindig a viccre épült?
Igen. A Vogával eleinte egész éjszakás, improvizált vetélkedőket csináltunk, meg egyéb őrültségeket. Előtte tizennégy évig jártam egy gitárral a kezemben az országot, a lepukkant kocsmáktól kezdve a KISZ-iskolákig. Nekem a színpadon egy dolgot kellett elérnem, hogy az az ötven, száz, százötven vagy kétszáz ember rám figyeljen, röhögjön és jól érezze magát. Kialakult bennem az improvizatív készség. Mindig is ez segített.
 
A feleséged és a gyerekeid hallgatnak téged?
A feleségem már nem.
 
Sokáig hallgatott?
Igen, de aztán lett véleménye róla.
 
Azaz?
A Howard Sternről szóló filmben van egy jelenet, ahol Stern felesége ül az autóban, és hallgatják a férjét, és az kínos. Egy csomó disznóságba sodródtunk bele az évek során, és egy idő után elege lett a feleségemnek a magyarázkodásokból. A legkisebb fiam viszont rendszeresen hallgat, ő nagyon jó kritikusom.

Boros Lajos a Bumeráng felvételén Fotó: Sanoma Archív / Schumy Csaba

Sakknagymester is.
Igen, a legidősebb pedig a nemzetközi mesterség határáig vitte.
 
Te is sakkozol?
Sakkoztam, de amikor először megvertek a gyerekeim, abbahagytam. Ők olyan hat-hét évesek voltak akkor. A Dénes fiam két sakkcsapatnak is a tagja. Egy osztráknak és egy magyarnak. Öt-hat éves korukban kezdtek játszani. Úgy volt, hogy a nagypapa sakkozgatott velük, aztán az anyuka sakkozgatott velük… a nagypapa a lépéseket tanította, anyuka hagyta magát megverni, én meg nem hagytam. Mindig azt mondtam nekik, hogy sakkozni akkor tudsz megtanulni, ha képes vagy elviselni a vereséget.
 
Ezek szerint te nem tudsz sakkozni. Felálltál, amikor először megvertek a gyerekeid.
Igen. Megmondtam a fiaimnak, hogy nem tűröm a vereséget, beteg vagyok tőle, most már ne sakkozunk többet.

Boros Lajos és fia, Dénes Fotó: Sanoma Archív / Hortolányi Anikó

Amúgy sem bírsz veszteni?
A Poppertől hallottam, hogy az életben nem kell mindig győzni. Az életben élni kell. A vereségek engem éltettek, volt bennük sértődés, önmarcangolás, töprengés, de leginkább újrakezdés. Három vagy négy olyan mélypont volt az életemben, hogy mindent újra kellett kezdeni.
 
Ha itt, a NEO FM-nél lejár a szerződésed, tényleg abbahagyod?
A reggeli műsort nagy valószínűséggel. 4:40-kor kelek. Az nagyon korai.

Zavar, ha kritizálnak?
Az általunk mondott dolgokról szinte még sosem nyitott olyan ember topikot az interneten, aki ténylegesen hallotta, hogy mi mit mondtunk. A legtöbb azt írja, hogy hallották innen, vagy azt mondták, hogy… utána pedig jön az akasztás.
 
Szóval zavaró?
Mi ezekben a reggeli négy órákban az életünkből adunk egy darabot, úgyhogy ha elküldenek minket a fenébe, nyilván megérint minket. Ha véletlenül beleveszek egy ilyen fórumba, akkor azért elgondolkozom. Hátha igaza van valakinek. Igazából legszívesebben visszakérdeznék, hogy megváltoztathatnám-e az illető érzelmeit az irányomban, de inkább nem szólok bele, mert a fórum többnyire zárt szobában történő névtelen és arctalan dühöngés. Semmi értelme belekeveredni.
 
Mikor léptél fel utoljára?
1987-ben vagy 1988-ban, az LGT előtt. De akkor már főszerkesztő voltam a Hungarotonnál.
 

Fotó: Sanoma Archív/Tóth Beáta

Volt egy hangjáték, a Felfüggesztés, aminek a szerzője voltál, és betiltották. A Hungaroton viszont állami cég volt. Ez nehezen működik együtt.
A Felfüggesztést még előtte írtam a Vámos Miklóssal. Az azonban valóban érdekes, hogy a pártirányításnak voltak olyan vonulatai, amibe annyira nem nyúltak bele. Bors Jenő, aki ugye a Hungaroton vezérigazgatója volt, alkotott egy kis kapitalista birodalmat. Három főszerkesztő volt, és versenyeztünk. A Bors egyébként a magas példányszámmal eladott (úgynevezett kulturálisan kevésbé értékes) lemezekből finanszírozta, például hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak is vagy Kocsis Zolinak legyen lemeze. Ráadásul olyan minőségben, hogy Grammy-díjakat kapott a Hungaroton. Egyébként úgy kerültem oda, hogy már majdnem kiadták a lemezemet, de Révbíró Tamás beajánlott engem maga helyett. Ez pont azelőtt volt, hogy aláírtuk volna a lemezszerződést. De akkor azt mondta a Révbíró, hogy van egy jó, meg egy rossz hírem: a rossz, hogy nem lesz lemezed, a jó, hogy itt dolgozhatsz.
 
Ez mit takart, hogy főszerkesztő?
A Hungarotonnak márkái voltak. A Start a kezdő rockzenekaroknak, a Favorit a befutott rockzenekaroknak volt kitalálva. Aztán volt még a Bravo, a kezdő popzenekaroknak, és a Pepita, amihez például a Záray–Vámosi duó tartozott. Én lettem a Bravó és a Pepita márka felelőse, más néven főszerkesztője. Versenyrendszer volt. Kaptunk jelképes, bélyegre nyomott pénzt egy évre előre, fizettünk gyártásért, borítóért.
 
Te döntötted el, hogy mit lehet kiadni, és mit nem?
Nekem évente meg kellett jelentetnem tizenkét nagylemezt. Volt mondjuk húsz jelöltem. A tizenkét tervvel be kellett mennem egy bizottság elé, ahol előterjesztettem a témát. Ott beindult a vita, a szkander. Ha a Borsot meggyőzte az ember, működött. Ilyen volt a Z’zi Labor,  Erdős doktor azt mondta az értekezleten, hogy: „hagyjuk, mert a magyar népnek nincsen humorérzéke. Ez egy hülyeség, itt megint akkorát bukunk, mint a Bizottság együttessel”. De meggyőztem, minthogy ez nemcsak humor, hanem egy stiláris bravúr is. Ötvenezerre saccolták az eladást, de 460 000 példányt adtunk el.
 
Mai nyelven szólva ez produceri munka volt.
Igen. És A&R menedzser. Amikor kirúgtak, kiszámoltam a hatásfokomat. 7 év alatt jelentős hasznot hoztam a Hungarotonnak.