Interjú Koltai Lajossal. Mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen egy magyar film Hollywoodban?

Új rovatunkban az adott hónapban lévő évfordulókhoz valamilyen szinten kapcsolódó interjúkat készítünk. Ismert, vagy éppen kevésbé ismert, de érdekes emberek mesélnek. Ez a „Hét témája”. E heti interjúnkat Koltai Lajossal készítettük egy, az Oscar-díjjal kapcsolatos témában.

1953. március 19-én közvetítette először az egyik amerikai televíziós csatorna az Oscar-díj-átadást. Ön miben látja ennek a televíziótörténeti jelentőségét?
A televízió felfedezése lehetőséget adott találkozni olyasvalamivel, ami korábban el volt zárva a világtól, és csak a sajtóból, közvetett módon lehetett értesülni róla. Az Oscar-gála olyan esemény, aminek nagy eséllyel a közelébe sem lehet kerülni egész életen át, ezért óriási dolog! Ha némi időeltolódással látjuk is, mégis a tanúi lehetünk a saját szemünkkel, találkozhatunk olyan arcokkal, akiket egyébként sosem látnánk élőben, és láthatjuk, ők hogyan élik át ezt a kivételes pillanatot.   

„Óriási megtiszteltetés, ha valaki be- kerülhet az Akadémia tagjai közé és szavazati jogot kap” Fotó: Sanoma Archív / Szabolcs László

Személyesen részt vett a nagy eseményen?   
Csak egyszer, a saját jelölésemen, a Malénán, 2001-ben.

Ön az Amerikai Filmakadémia tagja, ez a testület dönt az Oscar-szobrok sorsáról. Ez egy formális poszt? Miből áll a feladata ebbéli minőségében, és mennyi a beleszólása a végeredménybe?
Nem szükséges az Akadémia által szervezett eseményeken részt vennem, tagokkal összejárnom, az én esetemben ez „csak” szavazást jelent. Nyilvánvalóan óriási megtiszteltetés, ha valaki bekerülhet az Akadémia tagjai közé és szavazati jogot kap. Az Akadémián belül vannak szakosodások, ún. branchok, én az operatőrökébe tartozom, de van külön a rendezőknek, a forgatókönyvíróknak, a díszlettervezőknek, és így tovább. Több mint háromszáz film készül egy évben, mindegyikre lehet szavazni, mindegyikre föl lehet hívni a figyelmet. Ebből jelölnek aztán ötöt, de ott már a szakma szavaz, mindenki a saját kompetenciaterületén: a rendező a rendezőre, az író az íróra, a zeneszerző a zeneszerzőre. A győztest az Akadémia testülete választja.  

Hány filmet néz meg egy alkalommal?
Most nem szavaztam, mert nem láttam elég filmet. El lehetne dönteni így is, csak én ezt nem szeretem. Idén ha húsz filmet láttam, így nem lehetett összehasonlítási alapom.

Sokszor halljuk, hogy a díjátadón „a papírforma érvényesült”. Van politika abban, ki kapja a díjat?
Nem hiszem. Idén is sikerült egy tiszta, erős angol filmmel, A király beszédével nyerni amerikai díjat. Zseniális film, arról szól, hogyan lépjünk túl a saját árnyékunkon, ami mindig a legnehezebb. Itt nincs zsűri, azaz a teljes Akadémia, hétezer ember a zsűri. Ennyi embert képtelenség befolyásolni. Egyet lehet csinálni: folyamatosan olyan vetítéseket szervezni, ahová minél többen eljönnek.

Önnel kapcsolatban mindig a Mephistót emlegetik, pedig azóta több alkalommal is a díj közelében volt…
A napfény íze, ami Szabó Istvánnal a legerősebb filmünk, végig esélyes volt, de a finisben valamiért abbahagyták a hullámverést a film körül. Gyakorlatilag nem látták elegen. És ha egy filmet nem néznek meg, arra nagy eséllyel nem tudnak szavazni. Ennyin múlott. Bosszantó a tudat, hogy az ember valami olyat produkált, ami érdemes akár a legnagyobbra is, mégsem kapja meg. Nagyjából ugyanez történt a Maléna esetében.

Az operatőri Oscar meddig várathat még magára?
Én már csak rendezem a filmeket, úgyhogy sokáig! De sok szép operatőri díjam van, például Európa-díj, olasz Donatello-díj. Életmű-díjat azért még kaphatok! Filmet különben sem díjért csinálunk, csupán egy jó történetet akarunk elmesélni, jó színészekkel. Amikor a Mephistót készítettük, egy pillanatig eszünkbe nem jutott, hogy megkaphatjuk érte az Oscart.  

Valamit el lehet árulni erről az új rendezésről?
Épp kastélyokat keresünk Lengyelországban és Németországban, közben színészekre várunk. Egy szép, érzékeny családi történet lesz, 1910-ben játszódik, Jeremy Ironsszal a főszerepben. „Treehouse” lesz a címe, ez az a gyerekház, amit a fákra szoktak felépíteni: titkos búvóhely a fán.

Ön szerint külföldi film – és kimondottan magyar film – lehet sikeres Hollywoodban?
Mindent lehet, persze!

Mi kell hozzá?
Hogy a világ éppen akkor és ott érzékeny és nyitott legyen az adott témára. Mi mindig szép és őszinte történetet meséltünk el magunkról, a magyarokról. Ezért sajnálom A napfény ízét, hogy nem figyeltek rá oda elegen, pedig őszintén, erős vizualitással, isteni színészi játékkal számolt be a magyar történelem egy jelentős korszakáról.

A napfény íze – James Frain, Jennifer Ehle, Ralph Fiennes

A Mephisto azt feszegette, milyen egy művész helyzete Európában a náci években. Olyan intenzíven volt előadva, hogy egyszer csak érdekelni kezdte a világot. Ugyan német pénzből készült, csak a főszereplő nem volt magyar, az alkotók igen, és ezért mégiscsak magyar filmnek tekintették. Előre nem lehet megítélni egy film sikerességét, csak reménykedni lehet abban, hogy értékelni fogják.

Híresen jól megtalálja a hangot a színészeivel, és különösen azt értékelik önben, hogy mindenkire és mindenre figyelmes. Pályafutása során kivel volt a legkönnyebb a közös munka, és ki volt az, akivel minden próbálkozás ellenére kölcsönösen nem nyerték el egymás szimpátiáját.
Susan Sarandonnal volt egy nagyon szép találkozás a White Palace című filmben, ahol ő figyelte a munkámat, megjegyzett magának, és azt mondta, élete végéig bízni fog bennem, mert úgy végzem a munkámat, ahogy ő is elvárja saját magától.

És ugyanez történt Robert Duvall-lal, akit egyébként kellemetlen, magának való, elviselhetetlen embernek tartanak. Egy alkalommal mégis arra lettem figyelmes, hogy a forgatási szünetben ahelyett, hogy visszament volna a lakókocsijába, megáll mögöttem és figyeli, hogyan dolgozom. Sean Conneryvel volt egyszer egy komolyabb összekülönbözésünk. Minél hamarabb be akart fejezni egy filmet, mert kezdődött a nyaralása. Mi meg a rendezővel mívesen akartuk megcsinálni a filmet, amihez persze idő kell – ebből lett a konfliktus. Odamentem hozzá megkérdezni, mi a baja, amit nem sokan mernek, annyira tartanak tőle. Ezen annyira meglepődött, hogy egészen zavarba jött. Attól kezdve szinte barátokként működtünk együtt.

Egy gyerekkori élménye határozta meg a pályáját. Négyévesen majdnem vízbe fúlt valahol a Holt-Tiszán.
Konkrétan eltűntem a víz alatt. Egy néni szólt apámnak, hogy úristen, elsüllyedt a gyerek! Piros kantáros fürdőnadrágom volt a kornak megfelelően, apám épphogy el tudta kapni a kantárszárat. A víz alól a vízen keresztül láttam egy képet, a szemközti part képét. Gyönyörű jegenyesor állt ott. Évtizedekkel később váratlanul felidéződött ez a kép. Visszatértem oda a saját lányaimmal – ma már mindketten kétgyerekes anyák –, hogy valóban ott van-e, amit láttam. Lehet, hogy ott dőlt el az életem, a pályám: képekben fogom látni a világot.