Caramel: “Nem szerény, hanem realista vagyok”

A barátaid is Caramelnek hívnak?
Általában igen, Caramelnek, Karcsinak…

És a barátnőd?
Ő is csak nagyon ritkán szólít Ferinek, inkább becézgetni szoktuk egymást: életem, kincsem, drágám, ilyesmik.

Tudsz idézni valamit az első, 8–10 éves kori Caramel-számokból?
Hm… hát nem nagyon jut eszembe semmi. De várj, az elsőt, ha jól emlékszem, egy mountain bike-ról írtam. Akkoriban még nem a szerelem, sokkal inkább a focizás meg a biciklizés ihlettek meg. (Nevet.)

Tényleg igaz, hogy soha senki, egyetlen iskolában sem mondta azt neked, hogy drága gyerekem, neked énekelni kellene, mert olyat tudsz, amit csak kevesen?
Így van, de ez azért lehetett, mert mindig csak magamnak énekeltem – azt viszont állandóan. Nem nagyon reklámoztam ezt kifelé. Ha szerény nem is, de elég szemérmes kisfiú voltam. Egyáltalán nem is akartam énekes lenni, az csak 22 évesen fogalmazódott meg bennem. Arról, hogy tehetséges vagyok, gyakorlatilag én győztem meg saját magam. De nem a tehetség felismerése indított el, sokkal inkább, hogy ráébredtem: nekem ez örömöt okoz, nagyon élvezem.

Kaptál valaha visszajelzést arról, hogy érződne az iskolai képzés hiánya?
Nem. De A Nagy Duett miatt például többször jártam Csík Sándor énekes-énektanárnál, és olyan technikákat mutatott, amelyekről egy laikusnak fogalma sincs – nekem sem. Nagyon nagy hiba lenne, ha elhinném, hogy nekem nincs mit tanulnom. Nyilván mindenki ezt tapasztalja: minél hosszabb ideig foglalkozunk valamivel, annál inkább érezzük, hogy mennyire keveset tudunk róla. Egyre jobban tágul és tágul az a világ, te pedig mintha egyre kisebb lennél benne. Olyan nincs, hogy nincs hová följebb. Mindig van.

Milyen ez a szakma, ez az életforma ahhoz képest, amilyennek akkor képzelted, amikor még csak egymagad kilincseltél a különböző kiadóknál a Megasztár előtt?
Abszolút ugyanolyan. Minden rajtam múlik. Mindig tudatosítom magamban, hogy miért ülök éppen itt, milyen utat jártam be, mit szeretnék közvetíteni, és ez nagyon fontos, mert akár untathatna is az egész. Lehetne nyűg a hátamon minden, ami az éneklésen, a dalszerzésen kívül a szakmával, az ismertséggel együtt jár, de nem az. Tehát nem értek nagy meglepetések, ahogy nagy csalódások sem. Az összefüggéseket meglátni, vagy hogy hol milyen szálak fonódnak össze, milyen érdekek húzódnak, na, ehhez valóban kellett pár évnyi tapasztalat. De úgy vagyok vele, hogy mindannyiunknak megvan a feladata, a dolga, azt kell csinálni. Ennyi. Ha ezt tudod, nem őröl fel a szakma, és más sem.

Jut időd levegőt venni, inspirálódni, pihenni, unatkozni?
Neked marad időd? Minden ember rohan, dolgozik, gyereket nevel, és valahogy megoldja. Én is. Én sem vagyok különb másnál. Kevés idő jut nekem is bizonyos dolgokra, de ez így van jól. Az inspiráció amúgy sem időigényes dolog. Szerintem nagyon színes, izgalmas életet élünk szinte mindannyian. Kellemes terhek ezek, ezt akarom csak mondani, és soha nem is szeretném ezt kelletlenül, hányavetin csinálni. Mennyivel jobb itt beszélgetni veled, mint ha senki nem lenne kíváncsi rám! Van egy szakmám, egy szerelmem: az éneklés, de ettől én még pontosan ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más.
Magamat elsősorban nem szerénynek tartom, sokkal inkább olyannak, aki reálisan, kritikusan tekint magára – ahogy a pályájára is.

A decemberi 29-i, SYMA-beli szuperkoncerted nyilván az eddigi pályád csúcsa, betetőzése. De miért csak most? Akár már évekkel ezelőtt is lehetett volna, nem?
Nem. És talán én vártam is volna vele még egy évet, de szerencsére rábeszéltek, és hatalmas show lesz. Évekkel ezelőtt pontosan tudtam, hogy még nem állok rá készen. Tudatosan építettem fel ezt a hét évet, és nem akartam ebbe idő előtt beleugrani. Maximalista vagyok, és azt szeretném, hogy olyan este legyen, amely tényleg emlékezetes és minden részletében minőségi szuperprodukció. Sokan és sokat dolgozunk, hogy valóban így is legyen.

Az indulásod óta állandóan a neved mellé biggyesztik, hogy „a szerencse fia”. Mekkora baromság ez, szoktam gondolni, hiszen sem a tehetséged, sem a sikereid, sem a pénzed nem teszi semmissé, hogy meghalt az öcséd autóbalesetben, hogy szívszorító szegénységben éltetek, hogy nem fejezhetted be a középiskolát, hogy üveggyári munkás voltál… Amid van, azért viszont kőkeményen megdolgoztál. Hol itt az az óriási szerencsefaktor?
Ezzel teljesen egyetértek, talán arra gondolhatnak, hogy ez az egész történet szerencsés, olyan meseszerű. Elindultam a cigánytelepről, a szegénységből, most pedig ismert előadó vagyok. Egyébként nem feltétlenül arra vagyok a legbüszkébb, hogy anyagi biztonságban élek, de számomra ez is óriási dolog. Ahol most tartok, amögött rengeteg munka, kitartás, erőfeszítés van, és erre vagyok igazán büszke. Inkább sorsszerű történet az enyém. A szerencse szerintem addig tartott, amíg lehetőséget kaptam, amellyel, úgy érzem, tudtam élni.

Amikor a nyakadba szakadt az országos ismertség, mennyire viselt meg az az óriási szakadék, amely a gyerekkori, otthoni világ és a reflektorfényben álló énekesé között tátongott?
Őszintén? Az első egy-két évben gyakorlatilag semmit sem fogtam fel abból, ami körülöttem zajlik. Sodródtam, lemezt csináltam, turnéztam, gyorsan történt minden. Aztán ahogy tisztulni kezdett a kép, és ráláttam arra, hogy honnan jöttem, és merre tartok, az nagyon kellemes teher volt, tele felelősséggel. Nagyon jó ösztönök dolgoznak bennem, úgy értve, hogy nem temet maga alá ez a felelősség, hanem hajt, ösztönöz. Még soha, egyetlen percre sem éreztem azt, hogy nem bírom el, vagy hogy ne tudnék együtt élni ezekkel a „párhuzamos valóságokkal”. Erős vagyok, nagyon jól bírom a terhelést, a nyomást. Szerintem ezzel sosem lesz bajom.
Az interjú folytatását a szeptemberi Marie Claire magazinban olvashatod, ahol Caramel elmeséli, hogy miért szeretne óvodát nyitni, mi a helyzet a szerelemmel, és hogy szeretne-e már saját gyereket.

STYLING: MOLNÁR ANIKÓ SMINK: BÉKEFI ZSÓKA RUHA: NEILL BENETT, REPLAY