Balázsovits Edit: “Volt idő, amikor nem tudtam, van-e helyem a színpadon”

– Feltűzött hajjal, tréningruhában és smink nélkül olyan, akár egy tizenéves lány.
– Komoly készülődés nem előzte meg a találkozásunkat, az biztos. (nevet) Richárddal hétkor kelünk, beleugrunk az este kikészített ruhánkba, nekem egy gyors kávé, neki reggeli, aztán irány a suli, ami pontosan hárompercnyire van a lakástól. Aztán hazamegyek, és magamat is összeszedem. Ez ma reggel elmaradt, de a színésznő is ember. (mosolyog)

– Éjnek idején ér haza az előadásokról, Richárdnak az iskola viszont kemény menetrendet diktál. Hogy bírja a korán kelést?
– Ha lehetne, szorgalmaznám, hogy csak kilenckor kezdődjön az élet a suliban. Nehezen ébredek, de ragaszkodom ahhoz, hogy én vigyem a fiamat az iskolába, hogy reggelente tudjunk kicsit beszélgetni, mert a hétköznapokon nem lehetünk túl sokat együtt.

–Sok színésznőtől hallom, hogy küzd a folyamatos lelkifurdalással. Önnel is így van ez?
– Feszített próbaidőszakban különösen nehéz, persze, van segítségem, nagyon jó, hogy egy házban élünk a szüleimmel. Igaz, a legutóbb anyukám sem tudott Richárddal lenni, mert együtt próbáltuk a Popfesztivált. Jó volt vele dolgozni, az egészet természetesen kezeltük. Néha az ügyelő viccesen rám dörrent a hangosbemondóból: „Balázsovits Edit, megjött az anyád, és azt üzeni, rossz helyen parkolsz!”

– A szülei neve legenda itthon a színházi és filmes berkekben egyaránt. Ez lehet áldás és átok is…
– Ha átok, akkor hát azért, mert duplán kell bizonyítani az embereknek, hogy saját jogon vagyunk ott, ahol. Emiatt éveken át őrlődtem, de mára rájöttem, nem az a fontos, mit gondolnak mások, hanem az, amit önmagamról gondolok. Erős megfelelési vágy volt bennem, de ez szerencsére már csak a múlt. Csak az a fontos, hogy én a színpadon a tőlem telhető maximumot adjam mindig, és ez ügyben tiszta a lelkiismeretem.

– Az édesapjától a Játékszín társulatában töltött évek alatt bizonyára rengeteget tanult.
– Így van, és a szakmai életem meghatározó részét képezik ezek az évek. Amikor tavaly megszűnt a színház, kissé mélypontra kerültem. Meg kell hogy mondjam, eddigi életem során nem sok munkahelyen éreztem magam olyan jól, mint ott: szerettek, elfogadtak, olyanok voltunk, mint egy nagy család. Könnyek között pakoltuk ki a kollégákkal együtt az öltözőnket, megbántott voltam, nem tudtam, merre tovább, ahogyan azt sem, van-e helyem nekem ebben a szakmában, ebben az országban. Megrendültem, sosem fájt még annyira, mint akkor, hogy a művészetet sokszor egyéb érdekek mozgatják. Már-már gondolkozni kezdtem, mi mással foglalkozhatnék, mint a színészet, amikor befutott egyrészt Eszenyi Enikő hívása, a Popfesztivál kapcsán, másrészt érkezett néhány külföldi film Budapestre, és kisebb szerepekre beválogattak a rendezők. Élveztem a forgatásokat, jó volt figyelni, hogyan dolgoznak a külföldi kollégák.

– Ilyenkor egy magyar színésznőnek nem facsarodik össze a szíve? Itthon alig forog valami, és ami mégis – hogy is mondjam -, kissé belterjes.
– Szívesen forgatnék többet, de nincs bennem rossz érzés, hiszen színházi fronton nagyon szép szerepeket eljátszottam már, és remélhetőleg fogok is. Ha jön egy külföldi produkció, az nekem mindig nagy öröm: eddig minden esetben kiválasztott a rendező, ahová csak elmentem meghallgatásra, amire büszke vagyok, mert még annak is remekül kell tudnia angolul, aki épp csak átsuhan a színen egy jelenetben. Ilyen téren folyamatosan trenírozom magam. Az angol ma már olyan, mint a biciklizés vagy az autóvezetés. Egyszerűen kell az élethez. Suli után a fiamat is elhordom még különórára…

– Gondolom, a mindennapokban sokat jelent a férje segítsége is a logisztikában.
– Nélküle nem is tudom, mi lenne velem. Kilenc éve vagyunk együtt, és mindig, mindenben számíthatok rá. Amikor kevesebb munkám volt, nem kis áldozatot vállalt értünk: Anglia és Magyarország között ingázott, rengeteget dolgozott, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben. Csakhogy azokban a napokban nagyon hiányzott itthonról, és végül úgy döntöttünk, inkább legyen kevesebb pénzünk, de ne szakadjon ketté a család. Nagyon jó apa és társ, rendkívül szerencsés vagyok, hogy rátaláltam. Szeretném, ha a mi házasságunk is olyan volna egy életen át, mint a szüleimé.