A Sherlock Holmes írója valójában gyilkos volt?

Nyomozás Sherlock nélkül

A leghíresebb gyilkosság, amelyet Doyle göngyölített fel, Oscar Slater ügye volt. A vádak szerint Slater megölte a közelében lakó, 82 éves Miss Marion Gilchristet. A fiatalember nem volt makulátlan előéletű, játékbarlangot üzemeltetett, nevét jól ismerte már a Scotland Yard. Amikor a rejtélyes gyilkosság történt Slater lakhelyének közelében, mi sem tűnt természetesebbnek, mint elővenni a férfit és rábizonyítani a bűntettet. Bár Slater a gyilkosság estéjére alibit igazolt, szemtanúkkal, ezt az apróságot a rendőrség figyelmen kívül hagyta, és mivel eredményt kellett felmutatni a nagyközönségnek, ezért gyorsan lefolytatták a tárgyalást és halálra ítélték őt. Az ítélet után fordult Slater ügyvédje Arthur Conan Doyle-hoz, hogy kutasson új bizonyítékok után és próbálja meg tisztázni Slater nevét. Doyle elfogadta a kihívást és nyomozni kezdett Sherlock Holmes módszereivel.

Megvizsgált minden bizonyítékot, és a The Case of Oscar Slater című írásában lépésről lépésre levezette, hogy miért nem lehetett Slater a gyilkos. Az egyik bizonyíték Slater bűnösségére az volt, hogy álnéven hagyta el az országot a gyilkosság után, ami gyanússá tette. Doyle szerint azonban nem menekülni akart, hanem a szeretőjével utazott el, és az álnévvel a felesége elől akart elbújni. A következő terhelő bizonyíték a fegyvere volt, ám nem lehetett az a gyilkos eszköz, mivel Miss Gilchrist halálos sebe sokkal nagyobb volt, mint amit az a pisztoly okozhatott volna.

Doyle arra is rájött, hogy eredetileg egy nagy karosszékbe verte be a fejét az idős asszony, és nem az azután kapott lövésbe halt bele. Szembeöltő bizonyíték volt az is, hogy az asszony beengedte támadóját, tehát jól ismerte valószínűleg, míg Slater hiába lakott a közelben, sosem találkozott a hölggyel. Doyle kutatásának eredményei nem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy újratárgyalják Slater ügyét, de megváltoztatták az ítéletet életfogytiglanra.

Arthur Conan Doyle és Oscar Slater

A publicitás ereje

Évekkel később Oscar Slater írt egy szívhez szóló levelet Doyle-nak, hogy ugyan nincs új bizonyíték, nincs semmi a kezében, ám ártatlanul ül a börtönben, könyörgött neki, hogy segítsen. Doyle ekkor bevetette a nyilvánosság erejét az ügyben, felkereste befolyásos barátait éppúgy, mint a sajtóban dolgozó ismerőseit. Sikerült is felkeltenie a nagyközönség figyelmét olyannyira, hogy egy glasgow-i újságíró tollat ragadott és könyvet írt az ügyről The Truth About Oscar Slater címmel, ami fordulópontnak bizonyult. A könyvben az újságíró arra a következtetésre jutott, hogy sokkal inkább az idős asszony unokaöccse vádolható a gyilkossággal. Újratárgyalás nem lett ugyan, de a Scotland Yard a könyv hatására – bár ezt nem ismerték be sosem – közleményben tudatta, hogy Slatert 18,5 év börtön után szabadon engedik.

Később Oscar Slater igazságtalanul való bebörtönzéséért kárpótlást kapott az államtól, ám esze ágában sem volt azt megosztani Doyle-lal. Doyle szerint márpedig 1000 dollárt a 6000-ből neki kellett volna adnia a segítségéért, ám Slater ezt visszautasította, és megtartotta magának a pénzt. Doyle végtelenül felháborodott, hálátlannak és ostobának tartotta Slatert.

Oscar Slater tárgyalása

Író vagy gyilkos?

Doyle neve nemcsak detektívként, hanem később egy gyilkosság gyanúsítottjaként is elhíresült. A nagy sikerű könyv, A sátán kutyája ugyanis nem az ő műve volt, hanem szintén író barátja, Bertram Robinson írta, akit állítólag megmérgezett azért, hogy a plágium ne derüljön ki. Egy brit pszichológus a kétezres évek elején kezdte el vizsgálni Doyle Robinsonhoz fűződő viszonyát.

Pár évvel A sátán kutyája megjelenése előtt Doyle be akarta fejezni a Sherlock-történeteket, mert untatták már a detektív kalandjai. A híres nyomozó azonban addigra olyan szinten a közönség szívéhez nőtt, hogy állítólag még maga az angol királynő is nehezményezte, hogy Sherlock főhőse meghalt az utolsó sztroriban. A detektív történetei közlő újságok és a rajongók – és természetesen a jövedelem – nyomására Doyle végül úgy döntött, hogy feléleszti Sherlockot.

Ekkor lépett a képbe Robinson, akinek a nevét az új könyv elején meg is említi, mint ötletadót. A két író kapcsolatát vizsgáló pszichológus nyomozása során arra a következtetésre jutott, hogy a levelekben és dokumentumokban nyilvánvalóan látszik, hogy nem csupán az alapötlet pattant ki Robinson fejéből, hanem úgy, ahogy van, az egész könyv az ő műve, amit Doyle ellopott tőle. Ráadásul – elmélete szerint – Doyle Robinson feleségének a szeretője volt, így feltételezhetően a plágium kiderülésétől való félelem és a szerelem együttes erővel késztettette arra, hogy megmérgezze barátját.

Arthur Conan Doyle (középen, hátul) és Bertram Robinson (középen ülve)

Mérgezés profi módon

Sherlock nagy visszatérése hallatlan sikert aratott, Doyle okkal félt tehát attól, hogy belebukik az egész karrierje, ha kiderül a lopás. A pszichológus szerint az első nyom a könyv eredeti címében – The Hound of the Baskervilles – felmerülő név és a főszereplő neve, Henry Baskerville volt, ami szinte teljesen megegyezett Robinsonék kertészének, Harry Baskerville nevével. Persze ez nem bizonyít semmit, hiszen Doyle-ról köztudott volt, hogy előszeretettel használja környezete neveit, helyzeteit a könyveiben.

Ami már sokkal inkább gyanús volt, hogy Robinson alig 36 évesen tífuszban halt meg, olyan időben, amikor abban a térségben egyáltalán nem volt tífuszjárvány. Doyle azonban, mivel az írás mellett orvosként is praktizált, könnyedén megmérgezhette barátját oly módon, hogy tífusznak tűnjön.

Természetesen a Holmes-rajongók szerint mindez koholmány, és tiltakoztak az ellen, hogy a Scotland Yard exhumálja emiatt Robinson testét. Akármi is az igazság, a Holmes-történetekhez ez a háttérben rejlő titokzatosság hozzátesz, még inkább izgalmassá téve a misztikus bűnügyeket.