Mindenki csinálta. Eleinte csak a bulikban használtuk, de később már mindenütt jelen volt. Annyira mindennapi volt, hogy később a producerek az árát már a filmek költségvetésébe is beleszámolták, persze rejtett módon. A filmforgatásokon mindenki kokózott. Az emberek így kötöttek üzleteket egymással
– vallja a nyolcvanas évek egyik nagy sztárja, Dennis Quaid, aki saját bevallása szerint az egész évtizedet drogmámorban töltötte, és a kilencvenes években csak azután józanodott ki, miután rájött, hogy ha így folytatja, néhány éven belül halott lesz. Quaid a fentebb vázolt életmódjával akkoriban nem a kisebbséghez, hanem a többséghez tartozott. A filmszakmában dolgozó emberek a nyolcvanas években úgy cuppantak rá a fehér porból készült csíkokra, mint mostanság az elvitelre kért starbucksos lattékra. Senki sem botránkozott meg azon, ha valaki munka közben felszippantott egy csíkkal, a mindennapi élet és ügymenet része volt.
A sztárok voltak a kokain reklámarcai
Minden jó kereskedő tudja, hogy az árunak jó marketing kell, és ahogy a hollywoodi sztárok eladják nekünk a legújabb sampont, pezsgőt, csokoládét vagy épp energiaitalt, úgy adták el pár évtizeddel ezelőtt a kokaint is. Persze nem mentek olyan reklámok a tévében, amikben fehér port szippantottak fel a színészek, a reklám önmagában az volt, hogy sokszor nyíltan használták a kokaint, és drogozási szokásaikkal és botrányaikkal a bulvárlapok lapjaira is bekerülhettek. A kokain az egyik legelemibb partidrog, ami az image-e szerint az éjszaka császárává és boldoggá teszi használóját, ráadásul a többi droghoz képest drágább ára miatt az emberek örömmel kapcsolták össze a pénzzel és a csillogással. Nem csoda, hogy a Wall Street mellett Hollywood volt a második legfontosabb központja, ahol sok híres, gazdag és szép ember él, akik a droghasználatukkal a kokain nem hivatalos reklámarcává váltak. Tudták ezt a drogdealerek is, akik beetetésül gyakran adtak ingyen kóstolót és jelentős kedvezményeket az ismert ügyfeleiknek, ráadásul a legtöbb stábban ott volt a beépített emberük, aki gondoskodott arról, hogy a por eljusson azokhoz, akiknek szánták. És hogy miért pont a nyolcvanas években következett be a nagy kokainbumm? Ez részben annak volt köszönhető, hogy a CIA az USA-ba csempészett drogokból nyert bevételből finanszírozta a dél-amerikai kormánymegdöntési akcióit, szóval míg a felszínen Ronald Reagan háborút hirdetett a drogok ellen, a felszín alatt kormányzati szervek maguk segédkeztek az amerikaiak függővé válásában.
Az elszabadult őrület
Ha a nyolcvanas évekre gondolunk, nehéz kizárni magunkból azt a képet, amikor a Tony Montanát alakító Al Pacino az íróasztalán egy dombnyi kokainba nyomja az arcát A sebhelyesarcúban, hogy aztán egy perccel később magát sebezhetetlennek gondolva vegye elő a géppisztolyát, és szálljon szembe egymaga a likvidálására érkezett magánhadsereggel. A jelenet kellően őrült volt, de korántsem annyira, mint maga a valóság. Mert milyen világ az, ahol a drogok használata már annyira természetes, hogy még a forgatásokon részt vevő gyerekszínészeket sem tiltják el tőle? Így történhetett meg, hogy az évtized elején az E.T. – A földönkívülivel befutó Drew Barrymore 14 éves korában már elvonókúrára ment a sok drogfogyasztás miatt, és elmondása szerint akkor már évek óta kokainfogyasztó volt, és rendszeres vendége a hollywoodi elit által oly sűrűn látogatott New York-i és Los Angeles-i kluboknak.
Hogy miért pont Hollywoodban szabadult el ennyire a kokainmámor, azt a legtalálóbban Jeff Wald egykori sztármenedzser magyarázta el, akinek fénykorában olyan ügyfelei voltak, mint Sylvester Stallone vagy Donna Summer.
A legtöbben nincstelenül érkeztünk Los Angelesbe. Hatalmas ugrást jelent a senkiből sztárrá válás és az, hogy hirtelen rengeteg pénzed lesz. Ebben az országban a pénz az istenünk. Rengeteg ajtó megnyílik előtted, és neked nem kell sorba állnod azokon a helyeken, ahol mások tömött sorokban várakoznak. Nehéz egy ilyen helyzetben reális önképet alkotni magadról. Könnyen azt hiheted, hogy mindent megúszhatsz, ráadásul, mivel a melletted lévő emberek többsége belőled él, ők sem fognak neked ellentmondani.
Kokainozó sztárok
A kokain nem a nyolcvanas években jelent meg Hollywoodban – amit jól példáz, hogy az 1976-os Taxisofőrt is bevallottan kokó hatása alatt készítették alkotói –, de ekkor vált a használata igazán tömegessé. Még olyanok is szívták, akikről sosem gondoltuk volna. A komikus Robin Williamsre például a drog pont ellenkező előjellel hatott, mint másokra. Míg a többiek felpörögtek tőle, ő belassult, és neki az állandó pörgése közepette pont erre volt szüksége akkoriban. Különösen veszélyeztetettek voltak a korszak ifjú titánjai. Alec Baldwin például egy kis híján halálos túladagolás után hagyott fel a szerrel, és ő a szerencsések közé tartozik. A korszak olyan figurái, mint a tinisztár Corey Haim vagy az akkoriban A szakasszal és a Tőzsdecápákkal népszerűvé váló Charlie Sheen hosszú évekre beleragadtak a drogba olyannyira, hogy Sheen csak néhány éve jött le róla: állítása szerint már „csak” súlyos alkoholfüggő.
Eric Robertsre ma már B kategóriás akciószemetek B kategóriás színészeként tekintünk, pedig a nyolcvanas években még igazi sztáralapanyagnak tűnt: minden jel arra mutatott, hogy összejöhet a nagy áttörés, csakhogy Julia Roberts testvérén teljesen úrrá lett a kokainmámor: nemcsak a karrierjét, hanem a házasságát és családi életét is sikeresen építette le maga körül. Robert Downey Jr.-nak még csak sztárrá sem kellett válnia ahhoz, hogy kokainfüggő legyen: ő már eleve drogosként érkezve csinálta meg a szerencséjét Hollywoodban. A probléma egyáltalán nem csak a színészeket érintette. A horror koronázatlan királyaként számon tartott Stephen King eleinte úgy érezte, hogy a kokain jót tesz a kreativitásának, ám később teljesen a szer rabjává vált, és csak hosszú évek küzdelme után, a felesége segítségével tudott lejönni róla. A helyzet odáig fajult, hogy egy hollywoodi partin még az is előfordult, hogy az épp Amerikában járó Margit hercegnőt Jack Nicholson kokainnal kínálta meg.
A kilencvenes évek
Persze a nyolcvanas évek végével nem ért véget Hollywood kokainmámora, de valamelyest csillapodott. A stúdióvezérek egy idő után kénytelenek voltak belátni, hogy ha sztárjaik, producereik és rendezőik is közismert drogfüggők, az nem tesz jót az üzletnek, és senki sem szerette volna, ha valamelyik sztár épp az ő filmje forgatásakor hal meg drogtúladagolásban. Bár évek leforgása alatt, de fokozatosan háttérbe tolták a drogfüggőket, amiről talán Robert Downey Jr. tudna a legtöbbet mesélni, akinek a karrierje az évtized második felében rendesen megsínylette a dolgot. John Belushi, River Phoenix, Chris Farley vagy a sztárproducer Don Simpson (Top Gun) nagy visszhangot kapó végzetes túladagolásai intő jelek voltak Hollywoodnak, és a stúdiók vették a jelzést. Ma már ott tartunk, hogy a drogfüggőket kiveti magából a rendszer, és kokainfüggőként bajosan lehet bárkit is eladni a filmiparban. Kérdezzétek csak meg Lindsay Lohant!
