Amikor megláttam Mihalik Enikőt az UNICEF-központ egyik tárgyalójában egyszerű fekete edzőruhában, smink nélkül, arra gondoltam, hogy a közösségi oldalán erősen megszűri, mit mutat magából a világnak, most viszont változtat ezen. A Békéscsabán nevelkedett Enikő 32 évesen a világ egyik legkeresettebb modellje, de hiába van tele a naptára megbízásokkal, örömmel vállalt részt az UNICEF elesett lánygyerekeket segítő kampányában, melynek keretében május 10-én és 11-én Mihalik x UNICEF Pop-Up Store néven jótékonysági ruhavásárt rendeznek a H&M belvárosi bemutatótermében. A beszélgetésünk apropója természetesen ez az akció volt, de szóba került a magánélet, a család és az is, hogyan képzeli el az életét Enikő a következő években.
Hogy kerültél kapcsolatba az UNICEF-fel?
Az ügynököm kereste fel a nevemben az UNICEF-et, majd leültünk közösen egy megbeszélésre. Akkoriban indították a Bajnokok programot, ami arról szól, hogy a szakterületükön belül elismert, illetve ismert emberek sajátos módon támogatják az UNICEF céljait, programjait. Én is azzal próbálok segíteni, amihez a legjobban értek, a divattal, innen jött a pop-up store ötlete is.
„Szeretnék visszaadni abból a sok jóból, amit én kaptam”
Miért pont a lánygyerekeket támogatod, és nem a felnőtt nőket? Azért érdekel, mert soha semmilyen kontextusban nem olvastam tőled gyerekekkel kapcsolatos nyilatkozatot.
Ez így igaz. Amikor arra a döntésre jutottam, hogy szeretnék egy jó cél mellé állni, nem arra gondoltam, hogy mi az, amihez több értelme lenne a nevemet adni, hanem arra, hogy mi lenne az, ami szíven talál. Talán azért, mert bennem is van gondoskodni vágyás, anyai ösztön, és abban hiszek, hogy gyermek boldogtalanul nem nőhet fel.
Családalapításról sem szoktál beszélni, de azt gondoltam, talán csak azért, mert még fiatal vagy ehhez.
Gondolkodom már a családalapításon. 32 leszek, és úgy gondolom, hogy a karrierem az elkövetkezendő egy-két évben még tartogat olyan dolgokat számomra, amelyek mellé nem szeretnék gyereket vállalni, de nem is szeretném halogatni a dolgot. Fiatal anya akarok lenni, nem akarom megvárni ezzel a negyvenes éveimet.
Könnyen szót értesz a gyerekekkel?
Érdekes, hogy amikor megismerkedünk, nagyon jól kijövök velük, de amúgy én is meg vagyok szeppenve tőlük. Nem tudom, miért, kiskoromban nagyon sokat vigyáztam más gyerekekre, és jól kijöttem a nálam fiatalabbakkal. De aztán az életem következő szakaszában kevesebbet voltam gyerektársaságban, elszoktam tőlük. Most már kell egy ilyen időszak, amikor belemelegszem, visszaszokom.
Esetleg megjelensz majd különböző helyszíneken, rendezvényeken is?
Igen, ez a terv, erről is beszéltem már az UNICEF-fel. Mindent meg tudok oldani, Magyarországon belül legalábbis mindenképpen szeretnék személyesebb akciót, és pont olyasmit, amit mondasz: kimenni, és találkozni a gyerekekkel, beszélgetni velük, és bármilyen módon támogatni őket. Akár példamutatással, akár konkrét adománnyal, akár csak azzal, hogy érezzék, nincsenek egyedül.
Mi lenne, ha beszabadulnának a jótékonysági napon az üzletbe a gyerekek, és széthordanának mindent?
Nagyon örülnék nekik. Remélem, páran elhozzák majd a gyereküket is. És még inkább remélem, hogy ha eljönnek, engem is kedvelnek majd a kicsik.
Az Instagram-oldalad és a munkáid alapján nagyon magabiztosnak tűnsz. Tényleg félsz tőle, hogy valaki esetleg nem kedvel majd?
Igen. Dolgozik bennem az az érzés, hogy biztos mondok valami rosszat, vagy rosszul csinálok valamit, vagy megríkatok valakit, vagy rálépek a lábára, és jaj istenem, mi lesz most.
Jól gondolom, hogy csak a gyerekeknél érzel ilyet?
Igen, csak a gyerekeknél. (nevet)
Pedig a szakmád nem éppen kíméletes, meg kellett szoknod a kritikákat.
Sokat küszködtem én a divatszakmában ezzel, sőt szerintem a családom nélkül túl sem éltem volna. Például azért nem diétáztam soha, mert otthon szépnek tartottak, és nem is éreztem szükségét.
Többször elmondtad már, hogy nagyon szerencsés vagy a családoddal, és a nővéred is nagyon vigyázott rád gyerekkorodban. Szembesültél azért azzal, hogyan élnek a hátrányos helyzetű emberek? Békés megyében nem nehéz olyan családot találni, ahol sok a nehézség.
A nővérem kilenc évvel idősebb nálam, mellette én mindig gyerek voltam. Azonkívül, hogy diófát másztam, és bicikliztem az udvaron, sok mindent sajnos nem érzékeltem a környezetemből, vagyis vannak gyerekek, akik nálam sokkal inkább észlelik a körülöttük zajló dolgokat. De pont erre mondtam, hogy nekem boldog gyerekkorom volt. A felhőtlen gyerekkorhoz hozzátartozik, hogy megvéd a nagyvilág nehézségeitől, mert így ad önbizalmat. Mindig olyan emberek vettek körbe, akik biztosítottak arról, hogy minden úgy jó rajtam és bennem, ahogy van.
A nővérednek van már családja?
Sajnos nincs. A nővérem szerintem nem nagyon szeretne már családot, úgyhogy ez is rám hárul, én vagyok a család reménysége. (nevet)
Két éve éltek együtt Vladdal. Ő mit szól ehhez?
Mindenben támogat, legyen szó akár a családról, akár az új terveimről.
A tévézésre gondolsz? Nemrég épp nekünk mesélted, hogy szívesen kipróbálnád magad ezen a területen is.
Igen, nagyon szeretném kipróbálni magamat a magyar médiában.
Gondolom, nem a hírnév miatt. Talán arra számítasz, hogy egy új oldaladról mutatkozhatsz be így? Esetleg a vlogodat is ezért indítottad?
A vlog abból az indíttatásból született, hogy kipróbáljam magam a kamera előtt, és megmutassam magam a világnak, mert úgy éreztem, hogy miután 12 évet éltem New Yorkban, nem sok mindent tudnak rólam az emberek. Ezt egy olyan lehetőségnek láttam, amiben kontrollálni tudom, hogy mi az, amit látni engedek magamból. Remélem, ez valamennyire megtanít arra, hogy akár mint műsorvezető is dolgozhassak, hogy hogyan kell valakivel interjút készíteni, érdekes kérdéseket feltenni. Interjúkat például szívesen készítenék, mert nagyon érdekelnek az emberek.
Ismersz is sok mindenkit, még Jay-Z is ott volt a születésnapodon. Könnyen barátkozol?
Igen, ő is ott volt a huszonötödik születésnapomon. Van egy-két ismerősöm, akik jóban vannak vele, ők mondták, hogy el kellene hívnom. Mondtam, hogy biztos nem jön el, de egyszer csak beállított egy hatalmas üveg pezsgővel, és az utolsók között távozott. Szóval igen, könnyen barátkozom.
A vlogon, a showroomon és a többi kezdeményezéseden túl mivel tudod még elérni, hogy ne az ismert modellt lássák benned? Például tudom, hogy nincs jogosítványod, de azt nem látom magam előtt, hogy nem sofőrt bérelsz, hanem hazavonatozol Békéscsabára.
Pedig éppen ma vonatozom Békéscsabára. És nézd meg, itt van a BKV-bérletem is! Ma a villamoson valaki pont az Instagram-sztorimat nézte mellettem. Eleinte nem volt hang a telefonján, de aztán hirtelen elkezdett üvölteni belőle az én hangom, úgy kaptam oda a fejem, hogy ez meg micsoda. Zavarba jöttem.
Szerinted felismert?
Pont ezen gondolkodtam, mert tegnap festettem vörösre a hajamat. Fogalmam sincs. Egyből lehalkította a telefont, viszont nem szólított meg.
Oda szoktak menni hozzád az utcán?
Igen, de ettől meg én jövök zavarba, néha pont annyira, amennyire ők vannak zavarban tőlem. Általában közös fényképet kérnek, de tegnap például egy nagyon kedves anyuka azt kérdezte, hogy ugye én gluténérzékeny vagyok, mert a kislánya is az. Ennek mentén jól elbeszélgettünk arról, mit szabad, mit nem, és hogyan próbálja a kislány életét segíteni. Én a gluténmentes étkezésemet nem úgy oldom meg, hogy gluténmentes ételeket eszem, hanem körüleszem a kenyeret. Például a krémest imádom, abból is kieszem a krémet.
Ez nem nehezíti a hétköznapjaidat? Mégiscsak sokat utazol.
Csak egy kis tervezést igényel. Már megszoktam, ahogy az utazásokat is.
Vlad is ilyen megértő azzal kapcsolatban, hogy folyton jössz-mész? Hasonlóan gyakorlatias, mint te?
Teljesen. Szerintem azért is találtunk egymásra, mert mindketten két lábbal állunk a földön annak ellenére is, hogy milyen közegben mozgunk vagy dolgozunk. Ő is a divatszakmában tevékenykedik, van egy magazinja, sőt a divat világában is nőtt fel. Ő adta nekem a legnagyobb támogatást két mondattal: csináld, amit kell, mert most van rá lehetőséged, most vagy fiatal. Nem akarom, hogy miattam bármiből kimaradj, ha menned kell, menj akkor is, ha egy hónapig leszel távol, ne is nézz hátra.
Jön a saját márka
A tévézés mellett Mihalik Enikő saját divatmárkát is tervez, és azt is nagyon fontosnak tartja, hogy a brand fenntartható legyen. „Aki vállalkozást vagy céget elindít, annak, úgy gondolom, illik visszaadni abból, amit kap, ezért szeretnék az UNICEF-fel hosszabb távon is együtt dolgozni. A legnagyobb örömöm az lenne, ha olyan sikeressé válna a cégem, hogy lenne miből adni és támogatni. Egyelőre a ruhamárka ötletének a kidolgozásánál tartok.”
Mit gondolsz, amit otthon láttál, tanultál, azt vissza tudod forgatni majd az UNICEF-es projektekbe? Át lehet adni a gondolkodásmódot, az önbizalmat, amit beléd neveltek?
Igen, ez a célom, mert én egy jó nagy adag biztonságot kaptam ezzel. Tudom, hogy sok gyereknek nem adatott ez meg, és szeretnék példát mutatni, hogy ne korlátozzák magukat. Kisvárosból jöttem, teljesen átlagos családból, de kemény munkával, kitartással, alázattal el tudtam érni a célomat. Igen, ehhez kellettek adottságok is, de mindenkiben rejlik valami. Tizenöt évesen kerültem a modellszakmába, és rá kellett jönnöm, hogy annak nem lehet az útjába állni, akinek célja van. Nincs olyan ember, aki meg tud állítani az álmaid elérésében, csak és kizárólag te magad lehetsz az akadály. Arra szeretném buzdítani a gyerekeket, hogy higgyenek magukban, mert az a legfontosabb.
Ahogy egyre jobban beleásod magad ebbe a munkába, találsz más ügyeket is, amelyek mögé szívesen odaállnál?
A lányok támogatásán túl a hátrányos helyzetű gyerekeket, illetve a beteg és rákos gyerekek ügyét szeretném felkarolni. Nemrég jártam egy jótékonysági rendezvényen, ahol ez volt a téma, és sokkoló statisztikákkal szembesültem. Tudtad, hogy a világon az összes rákkutatásra szánt pénznek mindössze az egy százalékát fordítják a gyermekrák kutatására, mert így arányul a rákos gyerekek száma az összes rákbetegéhez? Nem azt mondom, hogy az idősebbektől kell elvenni a pénzt, de a gyermekekben van a jövőnk – ha nem tudjuk őket meggyógyítani, a jövőnkkel játszunk. A szülők gyakran tehetetlenek, mivel egy gyereket nem lehet ugyanúgy kezelni, mint egy felnőttet, nem lehet ugyanolyan erős gyógyszereket adni neki, ahhoz viszont nincs meg a háttér, hogy erre valaki külön készítményeket fejlesszen. Erre érdemes pénzt áldozni, bár persze vannak más betegségek és más jó ügyek is. Mindenesetre én most ebbe ástam bele magamat jobban.
Tipikus az ilyenfajta jótékonykodás azokban a körökben, ahol te mozogsz?
Igen. New York beleneveli az emberbe a jótékonyságot. Igazából Magyarországon én korábban csak akkor találkoztam ezzel, amikor anyu megkapta a leveleket, hogy az adója egy százalékát felajánlhatja valakinek. Itt ha adakozik is valaki, jellemzően nagyon kis léptékben teszi, és többnyire mindenki karácsonykor szeret adni, amikor mindenkit megszáll az ünnep szellemisége, egész évben nincs ez jelen. Én azt látom, hogy Amerikában az adózási rendszert is úgy alakították ki, hogy egy cég vagy egy magánember is sokkal több pénzt tud arra fordítani, amit támogatni szeretne, ami közel áll hozzá. Lehetőség pedig akad bőven.
Tizenöt évesen ezzel azért még biztosan nem szembesültél.
Nem, de idővel megszokod. Terjed szájról szájra is, de én láttam is jó példákat: az egyik modell kiköltözött Indiába, és három éve angolt tanít, egy másik lány, akivel együtt dolgoztam, már a saját nonprofit alapítványát működteti, a harmadik pedig évente kétszer hazajár, hogy ugyanezt tegye a saját hazájában. Rengetegen vannak persze, akik ennyit sem tesznek meg, de bennem dolgozik a vágy, hogy adjak. Másrészt ebben is lehet fejlődni.
Szerinted itthon sikerülhet jobban meghonosítani ezt?
Ez lenne a célom. Azt szeretném, hogy a Mihalik Enikő nevet és imidzset kihasználva megfosszam az embereket a pénzüktől, és minden jótékony célra menjen.
És a tied mire megy?
Jórészt erre, az időm, a pénzem és a munkám is. Javarészt azért is dolgozom olyan keményen, hogy még több lehetőséget teremtsek magamnak, és ezeket kihasználva még többet tudjak majd visszaadni.