Diana hercegnő számos világsztárral ápolt baráti kapcsolatot, többek között Elton Johnnal, Liza Minellivel vagy George Michaellel, mindemellett azonban voltak civil barátai is. Közülük is a legközelebb talán Julia Samuel állt a walesi hercegnéhez.
A pszichoterapeutaként dolgozó Samuel és Lady Di 1987-ben, egy vacsorán találkoztak először és azonnal megtalálták a közös hangot. “Elkezdtünk együtt nevetni. Volt benne is és bennem is valami, ami egyszerűen csak működött. Aranyos volt” – idézte fel Samuel a hercegnővel való megismerkedését a You magazinnak adott interjújában.
Samuel családjával ekkoriban Kensingtonban élt, Dianával így gyakran találkozhattak, együtt jártak edzeni, moziba vagy épp étterembe, és többször is előfordult, hogy a hercegnő ugrott el barátnője gyerekeiért az iskolába. Néhány alkalommal nyilvános eseményeken is megjelentek: látták őket együtt egy Elton John koncerten, de a wimbledoni teniszbajnokság királyi páholyában is.
Diana számára felüdülést jelentett egy civil ember barátsága, ami a normalitás érzetét adta neki. „Imádta, amikor olyan hétköznapi dolgokat csinálhatott, mint a mosás vagy a mosogatógép kipakolása” – mesélte a barátnő. – “Nagyszerűen mozgott a két világ között. Akár Reagan elnökkel találkozott, akár a konyhámban vacsorázott, mindig önmaga volt.”
Samuel Diana hercegnő tragikus halála után is kapcsolatban maradt a brit királyi családdal, különösen Vilmos és Harry herceggel. Olyannyira, hogy ő lett György herceg egyik keresztanyja is, de néhány hete ott volt Diana hercegnő szobrának avatásán is.
Julia Samuel mára egyike az Egyesült Királyság legelismertebb pszichoterapeutáinak. A paddingtoni St Mary’s Kórházban dolgozik, szakterülete a gyászterápia, mely témában több könyvet is írt. Azt mondja, őt magát Diana elvesztése tanította meg gyászolni.
“Világosan emlékszem a sokkra, amit a halálakor éreztem. A fájdalom és az azt követő düh, hogy hiányzik, és vissza akarom kapni. Összezavart, amikor azt láttam, hogy emberek milliói, akik nem ismerték, hisztérikusan zokogtak az utcákon. Szívfacsaró volt látni, ahogy a gyermekei elveszetten, csendben sétálnak a koporsója mögött. Az asztalomon tartottam egy közös fényképünket, néha megsimogattam, és mosolyogtam. Máskor viszont a fiókba tettem, mert túl dühös voltam, hogy eltűnt. Utáltam látni a haláláról szóló újságcikkeket, de nem tudtam ellenállni, hogy ránézzek a gyönyörű arcára, a kifejező szemeire. Hónapokba telt, mire igazán elhittem, hogy meghalt. A halála miatt érzett bánatom most, 20 évvel később már kevésbé intenzív, de nem múlt el” – mondta erről.