Interjú David Harbourral, a Vérapó főszereplőjével

Felkészültél rá lélekben, hogy komoly esély van rá, hogy mostantól minden karácsonykor a Vérapót nézik majd az emberek a karácsonyfa mellett ülve a tévében?

Ez óriási örömöt okozna, hiszen azt jelentené, hogy sikerült egy olyan karácsonyi filmet készítenünk, ami kiállja az idő próbáját és nagyon szeretik az emberek. (nevet) Reménykedem benne, hogy igazad lesz, mert a Vérapó egy vicces, erőszakos akciófilm, de legbelül mégis csak egy ízig-vérig karácsonyi film, ami azt a szívmelengető érzést adja a nézőjének, ami valahol minden karácsonyi mozinak a dolga lenne. Azt remélem, hogy a nézők gondolatai a moziból kifelé jövet a nagylelkűség, az emberség, a szeretet és a család fontossága körül járnak majd.

Milyen érzés volt a Mikulás bőrébe bújni?

Sikerült izgalmas karaktert faragni belőle. Az emberek minden évben meginvitálják az otthonukba, ő pedig a kéményen át érkezik és ajándékokat hoz a jó fiúknak és a jó lányoknak, ugyanakkor a hátteréről, a mitológiájáról a legtöbben nem tudunk túl sokat. A Vérapóban szerettük volna kidomborítani, hogy a Mikulás gyakorlatilag egy halhatatlan teremtmény, aki nagyon régóta itt van velünk, és az is elképzelhető, hogy évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt még teljesen másmilyen életet élt, még az is lehet, hogy egy sokkal sötétebb életet, amiért most vezekelnie kell, és a Mikulássá válás az ő megváltása. A Vérapó tehát nemcsak egy mókás akció-vígjáték, hanem a Mikulás eredettörténete is kiderül belőle, mivel most egy olyan helyzetbe kerül, ahol hasznára válhat az egykori sötét oldala. A Mikulást az teszi izgalmassá, hogy a legtöbb kultúrában létezik, csak épp több különböző formában. Jó dolog volt azzal játszadozni, hogy valójában ki lehet ő.

David Harbour és John Leguizamo (Fotó: 87North Productions)

Gondolom az általad játszott Mikulás köszönőviszonyban sincs azzal, amilyennek ezt a figurát gyerekként láttad…

Az étterem, ahol egymillióba kerül egy vacsora, és a végén ki is nyírnak

Gyerekként sokáig hittem a Mikulásban, emlékszem mennyire sokat jelentett nekem. Karácsony reggelén mindig iszonyatosan izgatottam ébredtem, sőt mondhatni alig aludtam. Ezen a napon rendszerint én ébresztettem a szüleimet, de az volt a szabály, hogy legalább reggel hatig nem jöhetek ki a szobámból. Ez nálam azt jelentette, hogy már négykor ébren voltam, és pontban hatkor a szüleim ágya előtt álltam. (nevet) Az egész családot egy pillanat alatt felvertem. A kedvencem a Lifesavers cukorka volt, az mindig várt rám a csomagomban, és a tény, hogy azt mindig kaptam tőle, azt éreztette velem, hogy évről évre gondol rám. A szüleim pedig mindig gondoskodtak arról, hogy a Mikulásnak este kitett sütibe reggel bele legyen harapva, ezért számomra egy percig se volt kérdéses a létezése. Azt hiszem tíz vagy tizenegy éves voltam, mire rájöttem, hogy nem létezik. Addigra már szerintem minden barátom rég tisztában volt ezzel. Elég elkeserítő volt megtudni, hogy ez végig csak a szüleim színjátéka volt. (nevet)

Jelenet a Vérapó c. filmből (Fotó: 87North Productions)

A film elején a karaktered sokat panaszkodik a bárpultnál ülve, hogy kissé kiábrándult a karácsonyból, mert már nem ugyanaz, mint régen. Egyetértesz vele?

A karácsony túlságosan sokszínű ahhoz, hogy olyan általánosságokat mondjak róla, hogy már nem ugyanolyan, mint régen. Ezerféleképpen ünneplik, mindenhol és mindenkinek mást jelent, ezért ebbe inkább nem mennék bele. Tény, hogy sok helyen elindult az elüzletiesedés útján, de ez nem jelenti azt, hogy a varázsa is elveszett volna. Brooklynban élek egy régi, olasz környéken, és szerintem felénk még mindig varázslatos ünnep a karácsony, már az utcákat járva érzed az ünnep szellemét.

Mit gondolsz, a legjobb munkára is rá lehet unni, ha az ember túl hosszú ideig végzi?

Szerintem teljesen természetes folyamat, hogy az ember belefásulhat a munkájába, velem legalábbis már biztosan megtörtént. Szerencsés vagyok, hogy olyan munkám van, amit tiszta szívemből szeretek, de már 25-30 éve benne vagyok az iparban, és azt kell mondjam, hogy voltak nem annyira jó időszakaim. Voltak olyan éveim, amikor összezavarodtam, és azt sem tudtam, hogy igazából miért csinálom ezt, mit szeretek annyira benne. Vannak ilyen fázisok, de ebben a munkában az a szép, hogy időnként mindig jön egy olyan film vagy egy olyan sorozat, ami ismét felkelti a szakmád iránti szenvedélyedet, mert annyira szereted csinálni. De ugyanaz a helyzet egy házasságban vagy az apaságban is: természetes, hogy át kell esned olyan fázisokon is, amik nem olyan jók ahhoz, hogy értékelni tudd az igazán jó szakaszokat. A rosszabb periódusokból ki lehet megerősödve jönni. Vannak dolgok, amiket régen szerettem, de mára elengedtem, de a színészet sosem tudott kikopni az életemből. Ha a családomtól távol dolgozom egy nehéz, isten háta mögötti helyszínen, sok az éjszakai forgatás meg van még sok egyéb nehézség, az egy rövid időre el tudja venni az ember örömét, de végeredményben még sosem bántam meg, hogy színész lettem. Egy jó szerep egy jó film jó jelenetében: kevés ennél örömtelibb pillanatot tudok elképzelni.

David Harbour a Vérapó Hollywood-i premierjén (Fotó: Rodin Eckenroth/FilmMagic)

Az utóbbi időben jellemzően apákat, vagy legalább apáskodó karaktereket játszol, legyen szó akár a Fekete Özvegyről, akár a Stranger Thingsről. Élvezed a karriered ezen szakaszát?

Látom a jó és a rossz oldalát is a dolognak. Az egómnak eleinte nem tett jót, hogy ezek a szerepek rávilágítottak: már nem vagyok olyan fiatal, mint amennyire fejben annak tartom magam. Ugyanakkor arra is rá kellett jönnöm, hogy hálás lehetek amiatt, hogy nem egysíkú apaszerepekkel találnak meg, ezek mindegyike összetett, izgalmas karakter, akik az apaság más-már részére világítanak rá. Színészként egyszerűen nincs jogod panaszkodni, ha a rendezők komplex karaktereket akarnak rád bízni. A Vérapóban, a Fekete Özvegyben vagy a Stranger Thingsben játszott karakteremnek biztosan nagyon kevés köze van egymáshoz. Ha ülnöm kéne egy kanapén és a jellegzetes sitcom apukát kellene játszanom, egy idő után biztosan nagyon elkedvtelenednék. Szerencsére nem ez a helyzet.

A Vérapó teli van híres karácsonyi filmekre való utalásokkal. Elmondanád, mi a kedvenc karácsonyi filmed?

Az élet csodaszép az abszolút kedvencem, azonnal karácsonyi hangulatba hoz, és jellemzően karácsony környékén szoktuk megnézni. Hihetetlen emberség van abban a filmben, képes reményt adni, és hisz az emberekben. Ha végignézed a filmed, rájössz, hogy minden emberélet a világon – legyen az bármilyen kicsi, tűnjön bármilyen jelentéktelennek – felbecsülhetetlen értéket jelent. Szeretem ezt az üzenetet.

Mesélnél a közös munkáról Tommy Wirkola rendezővel?

„Zámbó Jimmy a dalaiban folyton bocsánatot kért, de az életében soha”

Tommy egy nagyon jó humorú, izgalmas fickó. Amikor annak idején pitchelték nekem a Vérapót, ő volt a legfőbb indokom arra, hogy igent mondtam. Olyan lelkesen magyarázott nekem a Zoomon, hogy ettől én is lelkessé váltam. Norvégiából származik, ahol télen minden csupa hó, rénszarvasok szaladgálnak odakint, szóval hosszan magyarázta nekem, milyen sokat jelent neki a karácsony. Persze vicces a “Mikulás rosszfiúkat gyilkol” koncepció, de Tommynak nemcsak ez volt fontos: ő meg akarta mutatni az eredetét, azt, hogy valójában ő is egy északi fickó, aki régen, évezredekkel ezelőtt maga is rosszfiú volt. Tommy beleásta magát az ősi norvég mitológiába. Látszott rajta, hogy minden blődsége ellenére nagyon komolyan veszi a történetet, nemcsak az akciójelenetek és a poénok érdekelték. Ő szívet akart adni a Vérapónak, sokat dolgozott azon, hogy egy igazi karácsonyi film szülessen.

A Vérapó már látható a magyar mozik műsorán.