Mentális betegségek sztároknál

Az első részben Balázs Andi mesélt a pánikbetegségéről és arról, hogyan sikerült vele megküzdeni.

„Körülbelül 10-12 éve volt az első rohamom, amiről akkor még nem tudtam, hogy pánikroham. Csak azt tudtam, hogy rettenetesen rosszul érzem magam, egyik pillanatról a másikra jött. A szívem, a keringésem, a levegőért kapkodás, fulladás…ezeket a pánikrohamokat, főleg az én esetemben, nem tudtam mivel összeköttetésbe hozni, éppen ezért volt ijesztő. Nem egy felfokozott idegállapotban vagy egy izgalmas helyzetben jött először, hanem teljes nyugalmi állapotban tört rám” – mesélte a színésznő, majd elmondta, milyen érzés volt szembesülnie a diagnózissal.

Balázs Andi, fotó: Sajtóklub

„Nehéz azt elfogadni, hogy azt mondják, „csak” pánik. Mivel én érzem a tüneteket, én érzem a fülzúgást, érzem ezt a fajta rosszullétet. De egy idő után az ember már tudja, hogy ez „csak” egy pánikbetegség, és emlékeztetni tudja magát, amikor jön a rosszullét, hogy ez pánikolás, és csak mély levegőt kell vennem, valamint lebeszélnem a saját agyamat arról, ami éppen történik.”

Szerencsére Andinak évek óta nem volt rohama már, ebben nagy segítség volt számára a színpad, az önelfogadás, és a hozzátartozói, de legfőképpen a párja támogatása. A vele készült interjúkban egy jó tanácsot is megosztott, mellyel sorstársain szeretne segíteni.

„Mindenki informálódjon. Keressen példákat, keresse meg a lehetőségeket, olvasson a témában. Ne alkosson rögtön véleményt. Azok pedig, akik pszichés betegségektől szenvednek, merjenek kommunikálni, keressék meg azt az embert, akinek el merik ezt mondani.”

Kollányi Zsuzsi az anorexiájáról mesélt az nlc-nek.

„18-19 éves koromban kezdődött, és szerencsére maga a betegség viszonylag rövid ideig tartott – kezdte az énekesnő. – Nagyon depressziós lettem, mert az anyukám elköltözött otthonról, és egyedül maradtam a három évvel fiatalabb öcsémmel. Az anorexia nagyon gyors lefutású volt esetemben, összesen 2-3 hónapig tartott: ez idő alatt sikerült leadnom nagyjából 30 kilót. Ennek az lett az eredménye, hogy 35 kiló alatt voltam a 172 cm magasságomhoz. Tehát az elég csekély súly, hogy ha azt nézzük, hogy most vagyok nagyjából 60 kiló. Így utólag belegondolva, eléggé riasztó, akkor azonban fel sem tűnt, hogy ez probléma lenne. Nagyon rossz és eltorzult volt akkor az önképem: ennek a betegségnek az előzménye, hogy az önképünk sérült, ez pedig visszavezethető a szeretethiányra és az önbecsülés hiányára. Ez a betegség ugyanúgy, ahogy egyébként maga a bulimia, meg az összes testkép és étkezési zavar, az önszeretethez kapcsolódó problémák miatt alakul ki.”

Kollányi Zsuzsi a Reggeliben

Szerencsére az énekesnő évekkel ezelőtt maga mögött hagyta az evészavarokat, és egy napon úgy ébredt fel, többet nem bünteti a saját testét. Ma már könnyebben beszél róla, hogy min ment keresztül és természetesen ő is megosztotta, szerinte hogyan tudnak az emberek segíteni magukon és egymáson.

„Beszéljenek róla. Azt gondolom, amikor valaki szavakba önti a gondjait, az már önmagában egy terápia. Ha beszélnek róla, rájöhetnek, hogy sokkal több elfogadásra és támogatásra találhatnak. Tavaly vittem a gyereket az oviba, és az utca közepén elbőgtem magam. Csak álltam és zokogtam. Odajött hozzám egy anyuka, és megkérdezte, mi a baj. Csak azt tudtam válaszolni, hogy fáradt vagyok. Erre ő azt mondta, tudom, ilyen az anyasors, de nem vagy ezzel egyedül. Apró dolog, de hihetetlenül sokat jelentett nekem. Tényleg nem vagyok egyedül. Senki sincs egyedül a gondjaival, mindannyiunknak megvannak a saját démonjai. Nem szabad azt gondolni, hogy a másiknak tökéletes az élete. Mindenki viszi a kis batyuját, ha pedig ezt a terhet megosztjuk egymással, mindenkinek könnyebb lehet – magyarázta, de emellé üzent a sorstársainak is. – Ha elfojtjuk magunkban a gondokat, akkor elzárjuk a lehetőséget a javulásra. Már régóta gondolkodom azon, hogyan tudnék segíteni, mit tudnék tenni. Azt mondhatom, ha valakinek nincs kivel megosztania a problémáit, fájdalmait, keressen meg, írjon rám, adja ki magából. Bárkivel szívesen beszélgetek ezekről, mert hiszem, hogy ha elmondhatjuk, az már egy lépés a gyógyulás útján. A fekete felhő, ami kísér minket a gondjaink által, ilyenkor kicsit szertefoszlik, és előbb-utóbb mindenki észreveszi, hogy visszatér a fény, a ragyogás az életébe.”

Köllő Babett szintén anorexiával küzdött, és bár ma már nem teszi ki a mindennapjait a betegség, úgy érzi, sosem lesz teljesen elégedett a testével.

„15-16 éves lehettem, amikor elkezdődött az anorexia. Táncos voltam, ahol az a tendencia, hogy ha vékony vagy, akkor jobbak az eredményeid is. Tehát én ezt úgy társítottam magamban, ha vékony vagyok, akkor kitűnő leszek és próbáltam ennek megfelelni. Viszont szerencsére viszonylag hamar túl lettem a kóros soványság részén. Olyan magas voltam már, mint most, viszont harminckilenc kiló. Az a szám volt nálam a legalja, tekintve, hogy ugyanezzel a magassággal most húsz kilóval vagyok több, és így sem érzem, hogy veszettül nagy darab lennék.”

Fotó: TV2 / press.tv2.hu

Babett életébe a férje érkezése hozott teljes megváltást. Ugyan a mai napig néha ha belenéz a tükörbe, nem tetszik neki amit ott lát, de ma már nem foglalkozik azzal, mit eszik vagy éppen mit nem. Néha viszont, ahogy a legtöbben, ő is küzd szorongással, elmondta, mit tesz olyankor.

„Mostanában, ha valami miatt szorongok vagy feszült vagyok, akkor elképzelem, ha ez lenne életem utolsó napja, ez a problémakör hol foglalna helyet. Mindig az a válaszom, hogy sehol. Akkor pedig miért tulajdonítok neki ekkora jelentőséget? Amit biztosan tudok mondani, hogy néha kötelező sírni, ne féljen senki attól, hogy gyengének láthatják. Egyszer egy okos ember azt mondta nekem, hogy a sikernek nem ellentéte a kudarc, hanem a velejárója. Szerintem ez az élet minden területén így van. Rajtunk múlik, hogy a rosszból hogyan állunk fel. Nem szabad elfojtani az érzéseket, mindent meg kell élni, mert ha elfojtjuk, akkor az egy idő után robbanni fog.”

Gáspár Győző sosem rejtette véka alá, hogy küzd mentális problémákkal. Az idén az Ázsia Expresszben is remekül versenyző showman az nlc-nek őszintén mesélt életének erről az oldaláról.

„Húsz éve volt az első pánikrohamom, majd az évek alatt ez folyamatosan bennem volt, négy éve pedig tetőzött. Akkor éreztem először azt, hogy ez az állapot tarthatatlan és mindenképp segítséget kell kérnem – mesélte, és visszaemlékezett arra a pontra is, amikor kórházba vonult. – Már nagyon beteg voltam, a mindennapjaimra is rányomta a bélyegét, hogy mentálisan nem éreztem egészségesnek magam. Úgy gondoltam, nem érdekel, ki mit mond, vagy gondol rólam, inkább bevállalom a kórházi kezelést, de szeretném végre rendbe tenni magamat.”

Győzőnek a családja, Bea a felesége és két lánya, Evelin és Virág hatalmas segítség abban, hogy a nehéz időszakokban támogassák a családfőt. Ha bár néha még vannak rosszabb pillanatai, mindig van kibe és mibe kapaszkodnia. Elárulta, szerinte hogyan kezelheti valaki, amikor a pánikbetegség vagy más mentális problémákat észlel magán.

Fotó: Sajtószoba

„Menjen el orvoshoz és kezeltesse magát! Az nem működik, hogy valaki nem beszél róla, attól nem fognak megoldódni a mentális problémák, ha az emberek megpróbálják elfojtani magukban, vagy azt gondolják, hogy majd ők maguk leküzdik a démonjaikat. Merjen mindenki segítséget kérni, különben egy idő után sokkal rosszabbra fordul az állapota, és az elfojtott érzelmek előbb-utóbb úgyis kitörnek, erre pedig rámegy majd az egészsége és az egész élete.”