Édesanyám, Zsuzsanna
Mindössze 58 éves volt, amikor itt hagyott engem. Szerencsére így is együtt tölthettem vele 38 szép évet, ugyanis fiatalon, 20 éves korában szült. A családunk nagyon kicsi volt. Apunak nem voltak élő családtagjai, anyumnak pedig csak az édesanyja volt, az én nagymamám. Anyu biztosította az otthon melegét, és egyfajta villámhárítóként is működött: ő volt az, aki csitítani tudta a konfliktusokat, amire szükség is volt, mert bár apu nem volt túl jó viszonyban az anyósával, egy fedél alatt laktunk vele. Apu színész volt, a munkája miatt sokszor volt távol, így anyumra hárult a feladat, hogy neveljen engem. Egyszerre volt szigorú szülő, aki igyekezett rávenni, hogy tanuljak, de ő volt az is, aki megértett engem, és akihez bármilyen bajommal fordulhattam.
Anyu régimódi színészfeleség volt, az élete apu, később pedig körülöttem forgott. Fiatalon beleszeretett egy színészbe, feleségül ment hozzá, majd gyakorlatilag nemcsak a felesége, hanem a titkárnője is lett, ő vezette a határidőnaplóját, intézte az ügyeit. Ez így volt egészen addig, míg apu meg nem halt, mert akkor hirtelen minden megváltozott.
Anyu ott állt összetörve, szinte a nulláról kellett újrakezdenie az életét.
A barátai édesapám művészbarátai voltak, akik apu halálával eltűntek az életéből, és munkát is kellett vállalnia: az otthon végzett munkája nyomán a titkárságvezetői pont passzolt hozzá.
Rónai Egon (Fotó: ATV)
Ez az időszak még jobban összekovácsolt bennünket, egymás támaszai voltunk. Ekkor egyik pillanatról a másikra felnőtté váltam. Anyu eléggé magára maradt, időbe telt, míg az új munkahelyének köszönhetően kialakult a saját társasága. Én is akkoriban repültem ki otthonról, és kezdtem el a Népsportnál dolgozni – ezt még apum is megélte –, de mellette igyekeztem minél több időt anyuval tölteni. Újságíró lett belőlem, pedig apám két dolgot kért tőlem: ne legyek se színész, se újságíró. Nem voltam szófogadó típus (nevet), de mentségemre szóljon, hogy apu fertőzött meg, amikor gyerekként sokszor vitt magával a rádióba meg a szerkesztőségekbe.
Anyuval végig megmaradt a jó viszony, és örülök annak, hogy sikerült segítenem az álma megvalósításában, hogy legyen egy kis nyaralója, ahol idősebb éveiben élhet. Nagyon büszke volt rám, a rádióműsoraimat felvette kazettára, a cikkeimet pedig kivagdosta és összegyűjtötte, mint ahogy annak idején apunál is tette.
A magyartanárom, Ildikó néni
Apám mellett Ildikó néni volt a másik, aki az irodalom, a helyes és szép nyelvhasználat, az írás és a választékos beszéd irányába terelgetett. A Kresz Géza utcai zenei általánosba jártam. Én voltam a színész bácsi gyereke, szóval mindig szerepeltem, jártam a szavalóversenyekre. Szerintem eléggé utálhattak a többiek, mert az ilyet általában nem kedvelik. Ezt onnan tudom, hogy később együtt jártam iskolába több azóta ismert színésszel, és mind borzasztóan utáltuk, amikor jöttek és szavaltak valami nagyon hosszú verset, amiről azt hittük, hogy sose lesz vége. (nevet)
Ildikó néni olyan magyartanár volt, aki
megengedte magának azt a luxust, hogy ha látta, hogy unjuk a tananyagot, akkor ugrottunk egyet és mondjuk Rejtőt olvastunk helyette.
Megmutatta nekünk, hogy az irodalom nemcsak valami baromi lassú, körülményes és kötelező tananyag, hanem szórakoztató és izgalmas is lehet. És mindezt úgy tudta megcsinálni, hogy közben azért a tananyaggal is haladtunk. Egyébként is olvasós gyerek voltam, de Ildikó néninek köszönhetően jöttem rá arra, milyen sokféle lehet az irodalom.
Rávilágított, hogy vannak regények, amik ugyan nincsenek benne a tankönyvben, de érdemes megkeresni és elolvasni őket. Szerintem ennél többet egy irodalomtanár aligha tehet. Neki köszönhetően kezdtem el például az iskolaújságba írni, és arra határozottan emlékszem, hogy egyszer hárman mentünk el a Dagály utcába meginterjúvolni egy partizánt. Az anyag végül nem jelenhetett meg, mert nem illett a pártos vonalba. (nevet) A kapcsolat Ildikó nénivel szoros volt, hogy később is megmaradt: középiskolás koromban például afféle családi barátként ő készített fel az orosz nyelvvizsgára.
Feleségem, Zsanett
Az ATV-ben ismerkedtünk meg még 2011-ben. Az első találkozásunk idején még csak vendégként voltam ott a stúdióban, ő pedig már a reggeli műsor szerkesztőjeként dolgozott. Azonnal felfigyeltem erre a vékony, lelkes lányra, aki kedvesen és magabiztosan beszélgetett a stábtagokkal és a vendégekkel. Két hónappal később már a csatornánál dolgoztam.
Két-három hete lehettem ott, amikor felmerült, hogy lehetne egy portréműsorom – ez lett aztán a Húzós –, és a főgyártásvezető Zsanettet osztotta be mellém szerkesztőnek. Mi onnantól fogva, immár 13 éve együtt vagyunk.
Májusban jöttünk össze, nyáron megvolt a lánykérés és októberben már esküvőnk volt.
Sokszor mondják, hogy a magánéletet és a munkát jobb különválasztani, de a mi esetünkben ez biztosan nem igaz. Bár néha-néha szoktunk veszekedni, szerintem munka miatt még sosem kaptunk össze. Eléggé egyféleképpen gondolkodunk a világról és a szakmáról, ez is összeköt bennünket.
Rónai Egon felesége, Zsanett (Fotó: magánarchívum)
Természetesen köszönhetek Zsaninak három gyönyörű gyereket, de nemcsak ezt. Az ő támogatása, az általa nyújtott biztos háttér nélkül a pályafutásom biztosan nem lenne annyira stabil, mint amilyen most. Neki köszönhetően tudok nap mint nap nyugalommal és felkészülten odaülni a kamera és a nézők elé. Fantasztikus az a családi élet, amit közösen felépítettünk. Azt nem mondom, hogy nem kell melót fektetni abba, hogy egy házasság ennyi időn át sikeres legyen, de az esetek többségében szerencsére ez könnyen megy. Nem vagyunk tökéletesek, és biztos vagyok benne, hogy olykor jól, máskor meg kevésbé jól figyelünk egymásra, és néha észbe kapunk, hogy több időt kellene együtt töltenünk, de szerintem egy házasság erről szól. Dolgozni kell rajta, mert megéri. A rá fordított idő értékes, és biztosan kifizetődik. Mi ketten felépítettünk egy olyan életet, amit jó élni.
Lányom, Dorka
Az én kilencéves drágám és büszkeségem már csapatban magyar bajnok öttusázó. Van két nagy fiam, az egyik 22, a másik 21 éves, Zsanival meg megszületett Berci és Vili. Úgy éreztem, nagyon szeretnék már egy kislányt, mert biztos voltam abban, hogy egy lány apukájának lenni más érzés, az olyan, mint egy nagy szerelem. És tényleg. Pontosan így alakult. A fiúval birkózol, focizol, aztán jönnek a pasis harcok, például nálunk véresen komoly játszmákban dől el, hogy ki a jobb a FIFA-ban. Ez egy küzdelem. De a lányoddal nem küzdenél soha. Ő egy cica, aki bújik, aki ad egy puszit, amikor elmegy melletted vagy épp megsimogat. Egy fiúgyerektől aligha várhatsz ilyet, az nem pasis, ugye.
A lányos apaság más, másképpen éled meg. Zsani szokta mondani, hogy amikor ránézek, mintha mindig párás lenne a szemem, ami nyilván nem igaz, mégis van benne valami.
Minden gyerekemet egyformán szeretem, de egy apa-lánya kapcsolat mégis más. A fiúkkal egyúttal mind pasik is vagyunk, és a nemek közti különbségek itt is visszaköszönnek.
Egon lánya, Dorka (Fotó: magánarchívum)
Dorka a bátyja, Berci nyomán tornász akart lenni, de kiderült, hogy az mégsem az igazi, a tornacsarnokkal szemben viszont ott volt az uszoda. Kipróbálta, rájött, hogy ott öttusa is van, és ott ragadt. Hál’ istennek, nagyon szereti, és nekem is nagyon fontos, hogy a gyerekeim sportoljanak. Viszont nincsenek olyan vágyaim, hogy felnőve profi sportoló legyen. Persze, ha az szeretne lenni, csinálja – most például olimpiai bajnoki álmai vannak, és utána minimum szövetségi kapitány lenne –, de nem hiszek abban, hogy szülőként nekem irányt kellene mutatnom neki. Inkább lehetőségeket kell mutatnom, hogy rájöjjön, mennyi mindenből választhat magának. Afelé próbálom terelgetni, hogy boldog ember legyen. Színötös tanuló, nagyon büszke vagyok rá, bár ezt biztosan nem tőlem örökölte, hanem az édesanyjától. (nevet) Tanuljon, szerezzen diplomát, tanuljon szakmát és majd kiderül, milyen területen valósíthatja meg az álmait.
