“Nem jó úgy felkelni, hogy nincs kedved ahhoz, ami igazából az életed” – Korsós Dorina, kézilabda-játékos

Ha az eddigi elánnal folytatja pályafutását, a Győri ETO húszéves kézilabdázója, Korsós Dorina hamarosan elmondhatja magáról, hogy több serleget kapott életében, mint születésnapi tortát, hiszen csapatával pár év leforgása alatt háromszoros magyar bajnok, négyszeres magyar kupa-, és kétszeres Bajnokok Ligája-győztes lett. Márpedig elán dolgában a februári szalagszakadását követő féléves rehabilitáció után is jól áll – ez már akkor is világos, amikor találkozunk az ETO arénájában, és külön felkísér minket a helyiségbe, amelyen keresztül mérkőzések előtt bevonulnak a pályára. A falakon a klub játékosainak fotói és néhány egyszerű, de hatásos szó: szív, szenvedély, erő, dicsőség, harc, Korsós Dorina pedig úgy áll a képek és a feliratok között, mint aki mindjárt le is ront a lépcsőn játszani. Ezek után lepődjön még meg valaki, hogy karrierje legfontosabb tárgya gyanánt is egy labdát hozott magával a beszélgetésünkre.

Mi volt meg előbb, maga a labda vagy az érdeklődés a kézilabda iránt?

A labda. (nevet) Már akkor is labda volt a kezemben, amikor kiskoromban először felálltam, apuék videóra is vették, ahogy elkezdtem teperni. De igazából teljesen sport- és kézilabda-centrikus a családunk, már a nagyszüleim is testnevelők voltak, a szüleim pedig nemcsak testnevelők, hanem kézilabdázók és edzők is, nekem is ők voltak az első edzőim. Ráadásul a két bátyám is megpróbálkozott ezzel a sportággal.

Ezek szerint mondhatjuk, hogy a szüleidnek egy álmuk vált valóra a karriereddel. Sok áldozatot hoztak érte, hogy erre a pályára léphess?

Igen, ez így van, egy álmuk vált valóra, és mindent meg is tettek értem. Amikor például olyan gyorsan nőttem, hogy félévente új felszerelést kellett vásárolni, azt is megvették. De sok szempontból előnyös is volt a helyzet. Edzésre például nem kellett külön elkísérniük, mert ők voltak az edzőim.

Ilyen háttérrel volt egyáltalán esély arra, hogy ne kézilabdázó legyen belőled?

Nem erőltették rám a dolgot, én magam választottam. Kipróbáltam a kosárlabdát, de ahhoz alacsony vagyok, és a versenytáncot is, de az annyira nem jött be nekem. Sőt, hívtak még vízilabdázni is, mert látták, hogy jól dobok, azt viszont nagyon nem szerettem. Úgyhogy ezek elmaradtak a kézilabda mellől, és egy idő után már kizárólag arra koncentráltam. Nagyon jól is érzem magamat ebben a sportágban, az egyik legjobb klubnál vagyok, úgyhogy elértem, amit kitűztem magam elé.

Talán még noszogatni sem kellett soha?

Nem, nem kellett, soha nem húztam a számat. Én tényleg nagyon szeretem a kézilabdát, nem kell rám kényszeríteni soha semmit.

Azért olyan reggeleid biztos vannak, amikor úgy ébredsz, hogy jobb lenne ágyban maradni.

A sérülésem előtt előfordult ilyen, de így a kihagyás után teljes kézilabdaéhség lett úrrá rajtam, úgyhogy most ezzel sincs gond. És remélhetőleg nem is lesz, mert nem jó úgy felkelni, hogy nincs kedved ahhoz, ami igazából az életed. Akkor nem fogsz fejlődni. Minden egyes nap pluszmunkát kell végezni, szorgalom nélkül egyszerűen nincs siker.

És valamiféle végpontja van ennek a folyamatnak? Egy elmélet szerint minden mesterségben, művészetben és sportágban tízezer óra gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy a csúcsra jusson valaki.

Nem tudnám megmondani, hogy mögöttem mennyi gyakorlás áll, csak azt, hogy rengeteg, és azt, hogy ez még így sem elég. Nincs végpont, de tényleg. Ahogy ismerem, még Görbicz Anitánál sem, pedig ő aztán tényleg elérte a kézilabdában a csúcsot, és az egész világon a legjobb játékos. Mégis azt látom, hogy mindig gyakorol, és én is úgy érzem, hogy mindig van hova fejlődni.

Esetleg még a szigort is bírod?

Igen, edzésen néha jót tesz a szigor, mert olyan azért előfordul, hogy kicsit ellazulok. Idővel szerintem megtanulok majd magamtól is uralkodni ezen, de most még fiatal vagyok, úgyhogy nagyon jó, hogy nem engedik. Meccsen viszont azt is szeretem, ha hagynak menni a saját fejem után, mert jó játékos csak úgy lehet az emberből, ha maga dönt az adott szituációban arról, hogy mit kell tenni.

Azokból a szavakból, amiket a pályára lépés előtt látsz a fotóitokkal díszített helyiségben, melyik jelenti a legtöbbet neked?

Ha belegondolok, mindegyikre szükség van: szív, akarat, erő… Mondjuk a dicsőség nálam még nem jellemző… Talán a szenvedély a legfontosabb számomra. De a harcot is szeretem, annál pont az én képem is van kint. (mosolyog)

Azért a dicsőséggel sem állsz rosszul ennyi bajnoki címmel, kupa- és BL-győzelemmel a hátad mögött. Ilyen fiatalon, ennyi siker után van még, ami felpörgeti az embert?

Nálam mindenképpen, már csak azért is, mert az első két BL-győzelemből nem vettem ki annyira a részemet. Persze edzésen segítettem a csapatot, de azokat a serlegeket még nem érzem igazán a magaménak, szóval pont hogy még jobban hajt a bizonyítási vágy. Szeretnék most a sérülésem után úgy visszatérni, hogy tényleg minden rendben legyen, és tudjak segíteni a csapatnak a pályán is. És persze a válogatottság illetve az olimpia is fontos cél, mert a kézilabdában válogatott játékosként az mindennek a teteje, ugyanúgy, ahogy klubszinten a BL.

A kudarcok sem vetnek vissza? Gondolom, azért azokból is kijutott.

Persze. Igazán nagyot kettőt tudnék most kiemelni, az egyik az volt, amikor nem jutottunk be a BL-ben a Final Fourba, a másik pedig a tavalyi szezonban az, hogy nem nyertük meg a döntőt. De ezek igazából csak erősítenek, mert ilyenkor még nagyobb a bizonyítási vágy, mint a siker után. Csapatban egyébként könnyebb is az ilyesmit feldolgozni, mert ki tudjuk egymás közt beszélni, hogy mi volt a probléma, aztán tudunk rajta javítani, és az edzőnk is úgy áll hozzá, hogy jó, nem sikerült, de akkor jövőre az a cél, hogy most már tényleg visszahódítsuk a trófeát.

A februári sérülésedet hogyan dolgoztad fel?

Először fel sem fogtam, hogy lesérültem. Másnap már edzésre akartam menni, de hát lesétálni sem tudtam vele. Viszont gyorsan jött a műtét is, két nappal később már operáltak, mert nem dagadt fel a lábam, ami ugye azt jelentette, hogy volt már egy kisebb szakadásom, ami előbb-utóbb amúgy is elszakadt volna. Úgyhogy szerintem jobb is, hogy ilyen fiatalon történt meg, mert most még könnyebb volt feldolgozni, mint idősebben. Én még nem értem el azokat a célokat, amiket szerettem volna, így sokkal jobban figyeltem a rehabilitációmra. Persze nehéz volt, főleg amikor az első BL-meccset néztem otthonról, mert akkor még nem is jöhettem vissza, feküdnöm kellett, de nem tudtam vele mit kezdeni, megtörtént, úgyhogy szurkoltam a lányoknak, biztattam őket, és én is tettem a dolgomat, csináltam a rehabilitációt.

Még a karrieredet sem féltetted?

Nem, egyáltalán nem. Biztos voltam benne, hogy felépülök, és jöhetek vissza. Csak arra gondoltam, hogy rendesen végigcsináljam a rehabilitációt.

Téged aztán nem könnyű letörni.

Hát, tényleg nem. (nevet)