Szuperhős anya: Mária bántalmazó kapcsolat és rákbetegség után is szereti az életet

„Az én anyukám valóban egy szuperhős. Na nem azért, mert felnevelt (még mindig nevelget) három egymástól teljesen különböző személyiségű lányt. Hanem azért, mert még ha megtépázta is az élet, talpon tudott maradni. (…) Mindennap hálát adok a Jóistennek, hogy ilyen példa áll előttem, mert nekem is ez ad erőt az életben a küzdéshez. Nincs hozzá hasonló a szememben. Nagyon szeretem” – írta nekünk lánya Gólya Máriáról, amikor meghirdettük a pályázatot, amelyben – ha félig játékosan is – szuperhős anyákat kerestünk.

Mária 1959-ben, két idős ember negyedik gyermekeként, egy Szabolcs megyei tanyán látta meg a napvilágot. Mélységes szegénységbe született, amit elfelejteni soha nem fog. „Elsírom magam, ha erre gondolok: se villanyunk, se semmink nem volt. Gyerekként egyetlen boltot, üzletet nem láttam, mindent magunk termeltünk meg. Összevont osztályba jártam, és bár jól tanultam, a lehetőségeink nem engedték, hogy teljesüljön az álmom – igaz, mindössze egyetlen vonatjegyen múlt. Orvos szerettem volna lenni, egészségügyi szakközépiskolába járni, ám kellett a továbbtanuláshoz egy orvosi igazolás, ami egészségileg is alkalmassá nyilvánít a pályára. A felvételin ugyan jól megfeleltem, de arra már nem volt a szüleimnek pénze, hogy a vérvételre és a röntgenre Nyíregyházára utazzunk.” Így lett Máriából gyors- és gépíró, bár mindig tudta, soha nem lenne képes egy irodában megmaradni. Ezt sorsának írója is így gondolhatta, tizenhat évesen ugyanis nagy fordulatot vett az élete.

Gólya Mária

„A Nők Lapjában megláttam egy hirdetést: az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet bentlakásos egészségügyi nővériskolát indít. Egy szál szatyorral a kezemben érkeztem meg Budapestre, ahol nemcsak tanultam, de fizetést is kaptam, a családomhoz viszont csak egy év elteltével tudtam hazautazni.”

„Nagyon szerettem a szakmám, erre tettem fel az életem. Az vitt előre, ha láthattam, hogy a munkámnak köszönhetően emberek gyógyulnak meg” – emlékszik vissza Mária, aki 1976-tól negyven éven keresztül ápolóként dolgozott. Az esztergomi kórházból ment nyugdíjba.

Mindössze húszéves volt, amikor férjhez ment, huszonnégy évesen pedig életet adott első lányának. Az élet azonban újabb megpróbáltatásokat mért rá. Rossz embert választott magának; bántalmazó kapcsolatban, alkoholista férj mellett kellett boldogulnia. „Budaörsön éltünk, ott voltam állandó ügyeletes nővér, ami annyit jelent, hogy mindig éjszakás voltam, és a férjem maradt otthon a gyermekünkkel. Aztán egy alkalommal megjelent az ügyeleten, részeg volt – egyszerűen otthon hagyta az akkor egyéves kicsit. Engem ez annyira felzaklatott, hogy már másnap eljöttem tőle. Nemsokára elváltunk, én pedig hazaköltöztem a szüleimhez. Nem tudtam, hova mehetnék a kislányommal.”

A magára maradt édesanya bár hat év után új párra lelt, egészségi állapota súlyosan megromlott. „Agyalapimirigy-daganatom lett, megműtöttek, egy évvel később pedig egy egészséges kislánynak adtam életet. A szakirodalom alapján ennek az esélye szinte nulla. Orvosi csodának számítottam” – emlékszik vissza az édesanya, aki ekkor szembesült azzal, hogy új férje nem tudja elfogadni első házasságából született lányát. Ezt soha nem tudta a férfinak megbocsátani, és bár kapcsolatuk soha nem lett felhőtlen, negyvenöt évesen újra teherbe esett. – Ő megint felér egy csodával, az értékeim ugyanis annyira rosszak voltak, hogy a teherbeesésre semmi esélyem nem volt” – nevet Mária, és hozzáteszi, ennyi megpróbáltatás mellett vele folyton csodák történnek.

Kálváriája évekkel később is folytatódott: 2009-ben elveszítette férjét, 2014-ben kivették az egész vastagbelét, egy hónapra rá bélelzáródása lett. Azóta sztómával él. 2018-ban méhtestdaganatot diagnosztizáltak nála, majd eltávolították a teljes méhét. 2019 áprilisában emlődaganata volt, eltávolították mellének egy részét, és bár van még hat nyirokcsomó-daganata, Mária azt mondja, köszöni szépen, jól van. „Nem látszik rajtam, hogy beteg vagyok, mert tartom magam, sőt egészen kivételes, hogy a betegség során még híztam is. Egészségügyi dolgozó lévén tudom, milyen ásványi anyagokat és vitaminokat kell szednem. Ám ami ennél is fontosabb: mindig van tervem. Most építettem például egy féltetőt. Ha tevékenykedhetek, akkor érzem, hogy ember vagyok, hogy szükség van még rám. Persze olyan is van, hogy összecsuklom, olyankor szeretek sírni – de tudom, hogy az élethez erő kell, a lányaim miatt bátornak és erősnek kell lennem. Márpedig értük én megharcolok mindennel!” – visszhangzik Mária erős hangja, és elárulja, neki csak egy álma van, hogy ők többre jussanak nála.

Legnagyobb lánya a Debreceni Egyetemen szerzett két diplomát, középső lánya az ELTE diplomása, most készül a következőre, míg legkisebb, tizenhat éves gyermeke gimnazista. Amikor róluk mesél, mondatait büszkeség és határtalan hála járja át, értük megpróbáltatásai sokszorosát is bevállalná. „Ők a minden! – mondja, hálával gondol gyermekeire, mert bár nem gazdagok, gyermekei soha nem panaszkodtak, nem követelőztek, inkább segítették, támogatták, gyakran a  nehéz fizikai munkákat is együtt végezték el. – Az tart életben, hogy ők vannak, motiválnak, hogy tegyem tovább a dolgom. Ha összejön a család, nekem az a legnagyobb boldogság.”

Máriát nemcsak gyermekei viszik előre, erejének van egy másik mozgatója is: „Életem során nagyon sok megaláztatásban volt részem, de az egészségügy megedzett, oda ugyanis erős nők kellenek. A neurológián dolgoztam, az intenzíven rengeteg tragédiának voltam szemtanúja, nem fért bele, hogy összeomoljak a sok fájdalom láttán.”

Mária és unokája, Peti

Bár negyven év után nyugdíjazták, a munkát nem adta fel, jelenleg portásként dolgozik, és bízik benne, egyszer hozzásegíti az élet egy helyreállító műtéthez, hogy ne a sztóma határozza meg a mindennapjait. Ám amíg ez eljön, örömmel terelgeti lányait, várja az unokáját, gondozza a kertjét – vagy csak kiül a Duna-partra, hallgatja a csöndet, a folyó susogását. És újabb terveket sző. „Szeretem az életet” – mondja.