– Számodra befejeződött a műsor. Sikerült azóta kialudnod magad?
– Sajnos még nem. Egyelőre rengeteg elfoglaltságot jelent a Megasztár. De már kiköltöztem a házból. Újra otthon lehetek!
– És, gondolom, hagyod, hogy a mamád kényeztessen egy kicsit?
– Abszolút. Nálunk is elhangzik a kötelező anyai kérdés: Ettél eleget, kisfiam? De nekem ez egyáltalán nem terhes. A mostani elválásunk nem az első volt, éltem már külön egy ideig. Alig húszévesen, édesapámnak köszönhetően az USA-ban üzleti adminisztrációt tanultam. Floridában laktam, ami nagyon tetszett, de egészen más volt, mint Dél-Amerika. Élveztem kint, de nem élnék ott. Inkább pesti gyerek vagyok.
– Ha ott nem, akkor hol élnél szívesen?
– Egy Karib-tengeri szigeten el tudnám képzelni az életemet, ahol van tengerpart, homok, pálmakunyhó és egy gitár. Persze csak miután megcsináltam a magam szerencséjét. Azután visszavonulnék a béke szigetére.
– Édesapád ecuadori, meddig éltetek kint?
– Apám a Műegyetemen tanult, amikor megismerte édesanyámat, és egészen hatéves koromig kint éltünk. Amikor a szüleim elváltak, hazajöttem anyuval, és az általános iskolát már itt kezdtem el.
– Persze. Sokat tanultam tőle, hiszen nagyon sokrétű személyiség: kitűnő üzletember, hegymászó, jó hangja van, és gitáron is játszik. Gyakran meglátogatom, bár már régen voltam: utoljára 2003 nyarán egy hónapot a barátnőmmel. Ő még soha nem járt Ecuadorban, nagyon tetszett neki.
– Apropó, barátnő. Annyit tudok, hogy már két éve együtt vagytok. Mesélj róla!
– A keresztneve maradjon az én titkom, nem szívesen árulnám el, de annyit igen, hogy még tanul.
– Mi a legfontosabb számodra egy lányban?
– Hogy szeressen. És mivel nem vagyok könnyű eset, hagyjon mozgásteret. A jelenlegi kapcsolatomban nincs is gond ezzel. Szerintem nem ideális, ha az egyik elfojtja a másikat. A párkapcsolat arról szól, hogy együtt épülünk, és nem leépülünk.
– Gyakran járunk kirándulni, és mindig közösen vágunk bele új dolgokba. Most éppen azt találtuk ki, hogy bonszaj fákat fogunk nevelni. Sőt, van olyan is, hogy gitározom neki, nagyon odavan érte! Nálam ez sohasem alkalomhoz kötött, csak úgy spontán jön, az ő és a magam szórakoztatására.
– Mennyire komolyak a szándékaid?
– Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy komolyan gondolkodjam a közös jövőnkről. Inkább a sorsra bízom, még sosem hagyott cserben.
– Ez egyben a mottód is: majd lesz valahogy…
– Általában racionálisan döntök, annak függvényében, mi lenne a legjobb. De mivel minden döntésnek van következménye, a végén tényleg igaz, hogy úgyis mindig történik valami.
– Mit vártál a műsortól?
– Bejutottam a döntőbe. Sokat tanultam, rengeteget fejlődtem. Már ezért megérte. Tulajdonképpen nem számoltam a győzelemmel, hiszen vannak jobbak nálam. Éppen ezért nem voltam csalódott sem, tudtam, hogy eljött az én időm. A közönség megismert, így ha egyszer kiadok majd egy lemezt, rögtön tudni fogják, hogy mire számítsanak tőlem.
– Akkor leülünk, és megbeszéljük. Nem hagyom magam, mert ha megjelenne egy lemez, ami nem én vagyok, akkor emberek ezreinek okoznék borzasztó nagy csalódást, és nem utolsósorban önmagamnak is. Nem adom a nevem ahhoz, amit nem érzek teljes mértékben a magaménak. Bízom magamban, és abban, hogy van igény arra a zenére, ami én vagyok. Most majd elválik. Egy biztos: mindent meg fogok tenni ezért.
– Milyen lenne az a lemez?
– Óriási. Az érzéseimet és a gondolataimat tükrözné. Elég sokrétű lenne: latin, rock, lírai balladák, sorolhatnám…
– Mit szeretnél elérni az életben?
– Legfőképpen azt, hogy teljesüljenek az álmaim: egy lemez, rengeteg fellépés, hogy értékeljék a zenémet, és minél több emberhez jusson el. És persze idővel majd családra is vágyom. De még, ha mondhatom így, hülye vagyok hozzá, most nem tudom elképzelni. Előbb leginkább magamat szeretném megtalálni.