– Hihetetlen szeretet sugárzik a lényedből. Fontos, hogy empatikus emberek vegyenek körül?
– Ez alapvető emberi érték. Tegnap éjszaka lementem egy nonstop boltba, és megismerkedtem az éjszaka Kobra névre hallgató császárával, akiről kiderült, hogy bűvész. Esküszöm, nem azért hallgattam meg, mert leüthette volna a fejem megtehette volna fél kézzel is , hanem mert izgalmas figura volt. Az elmúlt egy-két évben lettem úgy feltüntetve, mint akinek a segítségnyújtás a mániája, de egyáltalán nem aggaszt. Be kellett látnom, nem tudok mit csinálni, ezzel kell foglalkoznom.
– Hogyan viszonyulnak mindehhez a szakmában?
– Pozitívan. Egyébként bárki jöhet, akinek eggyel jobb ötlete van. De ha nem tudsz jobbat, akkor az lesz, amit én mondtam, mert haladnunk kell. A cél nem kicsi, a most felnövő generációt kell nyitottabbá tenni, hogy ne az intézményesített hülyeség határozza meg az életét.
– Rádiózol, tévézel, ugyanakkor színházzal, tánccal, írással is foglalkozol. Nem kaptál bele túl sok mindenbe?
– Ez karmatikus dolog, egész életemben sok mindennel fogok foglalkozni, hol látványos, hol kevéssé látványos módon. Pihenés közben sem szoktam együltő helyemben négy-öt óránál többet szánni valamire. Ezek a belekapások meg reményeim szerint kiegészítik egymást.
Hol láthatod őt nyáron? |
Szegedi Szabadtéri Játékok, néptáncgála
július 12.
Sziget, Kimnowak
augusztus 12.
Don Giovanni, Zsámbék
augusztus 17. |
– A karmát említetted. Ezek szerint érdekel az ezotéria?
– Azt vettem észre, hogy egyszer csak összefüggések formájában jelezni kezdett a világ. Az ezotéria leginkább hiteles útja, ha az ember megpróbál természetközeli módon élni. Mindenki maga határozza meg, hogy csak áll-e a világban, és azt mondja, hogy jaj istenem, de egyedül vagyok, vagy azt, hogy jaj de jó, hogy a része vagyok. Én ez utóbbi felé hajlok.
– Eljársz jóshoz is?
– Nem foglalkozom a hétköznapi mágiával. A nagy világtörténések csillagtérképe sokkal jobban érdekel, mint a sajátom. Bár van egy asztrológus barátom, mégis inkább hagyom a dolgokat megtörténni, és utólag elemzem, mi történt. A sorsot nem kihívni kell, hanem játszani vele. És így a drámák is megemészthetővé válnak.
– Ez az érzékenység egyben sebezhetőség is…
– Gyerekkorom óta rettegtem a kudarcoktól. Nem voltam jó katona, jó tanuló, de abban a pillanatban, ahogy megdicsértek, megéreztem a szeretetet, és nagyon sok mindenre voltam képes. A kudarcok arra vannak, hogy megeméssze őket a kedves földlakó. Persze én is szoktam a fürdőszobában zokogni, de azért kezelem.
– És ki segít, ha neked van problémád?
– Elég magamnak való ember vagyok. A pályán eltöltött tizenöt évemnek voltak mélypontjai, és mindig magamat kellett kihúznom a sárból. De nagy szerencsém, hogy van két fantasztikus, izgalmas szülőm, akik nagy egyéniségek, és van egy nővérem és egy húgom. Annak ellenére, hogy anyám és apám elváltak, nagyon összetartó család vagyunk. Mindenki ezerszázalékosan számíthat a másikra.
 |
Együtt a család: szüleivel, nővérével és húgával |
– Nagyon szépen beszélsz a családodról. Van feléjük megfelelési kényszered?
– Biztosan. Ha nem tartanám őket ilyen kivételes személyeknek, nem is adnék
a véleményükre. Abban hiszek, hogy bizonyos emberek nem véletlenül vannak együtt. És ha ezt éppen családnak hívják, akkor külön ajándéka a sorsnak. Persze voltak konkrét jelei a megfelelési kényszeremnek. Tizenhat éves koromban azért hagytam abba a táncolást, mert nem akartam az édesapám árnyékában lenni. Egy ilyen erős egyéniségekkel megáldott családban muszáj volt egy kicsit elszakadni, ezért is indultam el olyan szélsőséges irányba, mint a rockzene. Mára nem görcsös a viszonyom hozzájuk, hanem szeretettel teli.
– Apás voltál, vagy anyás?
– Nem különült el így egymástól. Az anyukámtól nagy szívet és empatikus képességet örököltünk a testvéreimmel. Az édesapámnak félelmetes agya van, az önképzést, a soha meg nem nyugvást tőle tanultuk. Ilyen összetevőkkel megáldva hajlamos vagyok nagy szélsőségekre.
– Vannak konkrét terveid?
– A személyiségemben az is benne van, hogy eltűnök, és holnaptól senki nem tudja, hol vagyok. Maradhatnék persze vibráló valaki, de Mick Jagger csak egy van a bolygón. Nem szeretnék ötvenévesen huszonöt éves emlékekből élni a színpadon. A habitusom nem változik, ezért ha úgy alakul, hogy évek múlva nem leszek már utcán felismerhető ember, hanem ének-zene tanár egy távoli kis faluban, akkor legfeljebb a délutáni focit meg a kultúrkört szervezem tanítás után.
A teljes cikket a Maxima 25. számában olvashatjátok el!
