Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Trend

5 ékszer, ami régen óriási divat volt, de ma már szinte senkin nem látható

Letűnt klasszikusok a kalaptűktől a brossokon át a poamnderig. Vajon visszatér még bármelyik egyszer?

Bármennyire is „örök darabnak” tűnt minden, ami benne volt, manapság már igencsak furcsán néznének ránk az emberek, ha a dédimama ékszeres ládikájából díszítenénk fel magunkat reggelente. Íme öt darab, ami már tartósan a múlté.

Kalaptű

A nők mindig is szerették rögzíteni valahogyan a fejfedőjüket – de az 1850-es évek előtt erre nem sok lehetőségük volt, mert a tű drága portékának számított. 1832-ben azonban egy amerikai feltaláló megalkotta a tűkészítő gépet, így nemcsak a varrás, hímzés eszköze lett olcsóbb, de váratlan bónuszként a divat fejlődése is lehetővé vált. Míg korábban áll alatt masnival megkötött kalapokat hordtak a hölgyek, az újfajta rögzítési módszernek köszönhetően erre többé nem volt szükség: megszülettek a hatalmas, széles karimájú kalapcsodák, amelyeket láthatatlan kalaptűvel lehetett a helyükön tartani.

A hajtű azonban mindig is több volt praktikus kiegészítőnél: pár év alatt valódi kis ékszerré fejlődött, hiszen a tompa, kalapból kilógó részét mindenfélével fel lehetett díszíteni. A legtöbben persze csak a legolcsóbb, praktikus, sima fehér vagy fekete gombbal lezárt változatot vették, de elég hamar megjelentek a luxuskivitelű arany és ezüst kalaptűk is, drágakövekkel, kifinomult ötvösmunkával, strucctollal, apró aranypillangóval, virággal, kutyával a végükön.

Fotó: AKG/Profimedia

Ahogy nőttek a kalapok, úgy nőttek a kalaptűk is – a kezdetben 15-20 centis darabok lassan 25-30 centis monstrumokká nyúltak, és ezzel párhuzamosan kiderült: nemcsak esztétikai, de praktikus értelemben is van egy plusz funkciójuk, méghozzá az önvédelem. Ebben a korban kezdtek el ugyanis a nők önállósodni, és ennek következtében egyre többször jártak el otthonról egyedül, kísérő nélkül. Ezzel párhuzamosan azonban sok férfi úgy érezte, hogy az egyedül közlekedő nő szabad préda, és megszaporodtak a kéretlen közeledések, zaklatások.

A nők azonban hamar feltalálták magukat: mivel akkoriban sosem illett fedetlen fővel kimozdulniuk otthonról, nem voltak védtelenek: egyetlen mozdulat, és már ki is húzták a kalapjukból titkos önvédelmi fegyverüket, a kalaptűt, és nem féltek odadöfni sem vele, ahol a legjobban fáj. A hegyes, hosszúkás, kötőtűszerű darabokkal komoly sérülést lehetett okozni – nem egy esetben írtak az újságok szemüket elveszítő vagy arcukon komolyan megsebesülő támadókról. Egyébként nemcsak férfiakból lett áldozat: az is előfordult, hogy nők a veszekedés hevében kalaptűiket aprócska kardként használva vívtak meg egymással.

via GIPHY

Nem minden sérülés volt azonban szándékos, gyakoriak voltak a balesetek is: 30 centi már igencsak jelentős méret, így nem volt ritkaság, hogy ártatlan járókelőket szúrt meg a kilógó kalaptű, ha egy hölgy előrehajolt, vagy más hirtelen mozdulatot tett. Az igazi riadalmat azonban az okozta, amikor a szüfrazsettek kezdték el fegyverként használni a tüntetéseken a rendőrök ellen, ezért az 1900-as évek elején több országban törvénybe iktatták a kalaptűk megengedett hosszát, és sok helyen próbálták kötelezővé tenni a kilógó végekre húzható apró kis tokot, ami tompította volna a hegyet.

A kalaptű diadalútjának azonban nem a törvények vetettek véget, hanem az első világháború – egyrészt mert minden fém a háborús iparhoz kellett, másrészt mert változott a divat, és az apró, harang alakú kalapokhoz már nem kellett kalaptű, majd maga a kiegészítő is kiment a divatból.

Bross

A történészek szerint az első ékszer a világon a praktikus kis bross volt, amellyel őseink rögzítették magukon a ruhát, hogy ne essen le akkor se, ha épp nem fogják. Elődeink persze először tüskéket, faragott ágakat, csontdarabokat használtak erre a célra, ám ahogy fejlődött az emberiség, úgy lett a bross is egyre jobban használható, és persze egyre díszesebb is.

Az ókorban még fibulának hívták, és minden országnak megvolt a maga jellegzetes formája: a kelták például félkör alapra tettek egy hosszú tűt, és azt forgatták el a rögzítéshez, de viszonylag korán megjelentek a mai biztosítótűhöz hasonlító darabok is. Nincs olyan fém, és nincs olyan minta, ami ne lett volna egyszer a történelem során divatos, és nincs olyan társadalmi osztály sem a rabszolgáktól a királyokig, amely ne használt volna brossokat.

Őskori brossok a Museum of London gyűjteményéből (Fotó: Museum of London / Heritage Images / Getty Images)

Népszerűségét jelzi, hogy a középkor és a reneszánsz idején akár öt-tíz brosst is magukra aggattak a nemesek: a vállukra, a derekukra, a gallérjukra, a ruhájuk ujjára, vagy akár a hajukba is büszkén kitűzték. Manapság azonban már egy is soknak tűnik – ha egyáltalán kitűzi valaki, merthogy úgy tűnik, ez az öröknek hitt divatkiegészítő elveszítette vonzerejét.

Persze nincs olyan nő manapság sem, akinek az ékszerei között ne lapulna két-három régi darab, ám ezek szinte soha nem kerülnek elő, csak ha hirtelen leszakad egy gomb, és szükség van a gyors rögzítésre. Aki csak fel akarja dobni az egyszínű ruháját, az manapság inkább láncot vagy sálat vesz fel, és kerüli a brosst, ami elég öregesnek és divatjamúltnak számít. Ennek megfelelően az ékszerboltok se nagyon tudnak megszabadulni a régi daraboktól, épp ezért egyre gyakoribb, hogy inkább átalakítják őket, és vagy láncra fűzhető medált csinálnak belőlük, vagy kiszedik belőlük a köveket és beolvasztják a fémet, hogy alapanyagként használják fel.  

Gyöngysor

Egymillió kagylóból egyben formálódik csak gyöngyszem. Épp ezért az igazgyöngy az idők kezdetén a legdrágább és legritkább ékességnek számított, amit csak az uralkodó osztály leggazdagabb tagjai engedhettek meg maguknak. Egy-egy gyöngysor egy kastély árával ért fel, és bizony királynak vagy királynőnek kellett ahhoz lenni, hogy valaki gyöngyökkel kivarrt ruhát vehessen fel magára.

A gyöngy századokon át a gazdagság, az elegancia, a tisztaság, a nemesség szimbóluma volt, amire nők milliói vágyakoztak. Hiába.

Az Ausztrál Múzeum tulajdona ez a 6000 gyöngyből álló, körülbelül hárommillió dollár értékű gyűjtemény (Fotó: Ian Waldie/Getty Images)

Mindez azonban alapjaiban változott meg 1893-ban, amikor egy japán feltaláló, Mikimoto Kokichi rájött, hogyan lehet arra kényszeríteni a kagylókat, hogy igazgyöngyöt produkáljanak. Neki köszönhetően néhány évtized alatt a ritka luxuscikkből még mindig elég drága, de azért sokkal megfizethetőbb és ennek megfelelően igen népszerű divatcikk lett, majd megjelentek a bizsuverziók is, a műanyag és üveggyöngyök, és végre beköszöntött a gyöngydemokrácia: mindenki megengedhetett magának egy kis selyemfényű csillogást.

A gyöngyök népszerűségét csak fokozta Coco Chanel, aki egyszerű szabású és színvilágú ruháihoz szinte kizárólag gyöngysort hordott, de nem is egyet, hanem legalább öt-tíz különböző hosszúságút, szentségtörő módon azzal sem törődve, hogy igaziak-e. A látszat neki pontosan ugyanolyan jó volt – és ezzel beemelte a hamis gyöngyöket is a divat és az elegancia világába. Csakhogy ugyanekkor megadta az utolsó döfést is az akkor már kínlódó gyöngybiznisznek.

Coco Chanel (Fotó: FPG / Hulton Archive / Getty Images)

Mert hát egyfelől kinek kell az, ami könnyen elérhető? Amiről nem lehet megmondani, hogy igazi-e, vagy sem? Hiszen míg a gyémántot a kicsit is szakértő szem ránézésre megkülönbözteti a színes üvegtől, a gyönggyel nem ilyen könnyű a helyzet: még az ékszerszakértők is csak komoly eszközös vizsgálat után tudják megmondani, hogy tenyésztett vagy igazi gyöngyről van-e szó. Márpedig a kérdés nem költői: utóbbi tízszer annyit ér. És hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek, ránézésre egy jó minőségű bizsugyöngy is igazinak tűnhet.

Változott azonban a közízlés is. Manapság annyi izgalmas ékszer van, hogy a sima, egyszerű gyöngysort már csak olyan hagyományos alkalmakra veszik fel az emberek, mint az esküvő vagy az első bál. Bár az ékszerboltok igyekeznek az egyforma szemekből álló gyöngysort a „klasszikus elegancia” részeként marketingelni, a legtöbb nő inkább régiesnek és öregesnek érzi, ezért ha van is neki, inkább dobozban tartja.  

Chatelaine

A zsuzsus karkötő és a svájci bicska szerelemgyereke aranyban és ezüstben megálmodva – így lehetne legkönnyebben elmagyarázni, mi is az a chatelaine. De miről is van szó pontosan? Nos, a 19. század végéig a női ruhákon nem volt zseb, így ha egy nő magánál akart valamit tartani, csak egy módon tehette: az övére erősítette. Ezen alapul a chatelaine alapötlete is, hiszen tulajdonképpen egy díszes brossról beszélünk, aminek az alján apró lyukak vannak, hogy beléjük lehessen akasztani a láncra fűzött eszközöket: kulcsot, gyűszűt, órát, parfümöt, ollót, szó szerint bármit, ami jó, ha az ember keze ügyében van. Eredetileg egyébként kizárólag kulcsok tárolására szolgált (ehhez jó tudni, hogy annak idején mindent bezártak az emberek az íróasztaltól a ruhásszekrényen és a kávésdobozon át a cukor- és teatartóig, sőt még a konyhaszekrényt is, ahol a süti vagy a sült hús pihent), de egy idő után egyre több és több dolog került melléjük – lényegében minden, amire szükség lehetett napközben.

Így nézett ki egy 19. századi chatelaine (Fotó: Art Institute of Chicago / AKG/Profimedia)

Akárcsak a mai zsuzsus karkötők, minden egyes chatelaine egyedi, hiszen nagyjából bármire fel lehet fűzni egy láncot, hogy aztán ráakassza az ember övére, de azért vannak persze kedvelt darabok. A „varráshoz szükséges” kellékekkel – gyűszűvel, ollóval, szemüveggel, tűpárnával, mérőszalaggal – teleaggatott chatelaine-ek például kiemelkedően népszerűek voltak, de létezett „festőnőknek” gyártott darab is mini ecsettartóval, palettával és elefántcsont jegyzetfüzettel. Emellett igazi státuszszimbólumnak számított a „báli” verzió legyezővel és táncrenddel, a legizgalmasabb azonban az „ápolónős-készlet”, amelyen olló, kötszer, spatula, érfogó, csipesz, fertőtlenítőszer és a pulzus mérésére szolgáló mini homokóra fityegett.

Pomander

Reneszánsz festményeken gyakran látni egy csillogó „labdát”, amit az emberek az övükre erősítve hordanak. Ez a pomander, avagy illatszelence, egy olyan kiegészítő, ami nélkül a 17. századig nemesember ki nem mozdult a házból, és amit az utcán úgy szorongattak tulajdonosai, mint mi ma a mobiltelefonunkat. A kezdetben narancs nagyságú arany vagy ezüst labdában ugyanis illatszer volt: rózsaszirom, szegfűszeg, rozmaring, szerecsendió, fahéj, pézsma, ámbra, amit a kényesebb szaglású emberek az orruk alá tarthattak, hogy egy kis védelmet kapjanak a mosdatlan tömegek és a hömpölygő szemét bűzével szemben. De nem csak a puszta érzékenység vezette őket ebben: az orvosok egészen a 19. század elejéig úgy vélték, hogy a betegségek többségét a rossz szagok (miazmák) okozzák, így a pomander az aromaterápia őseként egyfajta egészségügyi védőeszköznek számított.

Pomander a 17. századból (Fotó: Heritage Images via Getty Images)

Eredetileg a pomander egészen nagy volt, mert igazi almát, narancsot, citromot tettek bele, és abba szúrták a fűszereket, később azonban egyre kisebbé és kifinomultabbá vált. A 16. századi darabokat már gerezdekre lehetett nyitni, akár egy igazi déligyümölcsöt, és minden egyes kis rekeszben más-más fűszer kapott helyet, de akár gyógyszereket, parfümöket vagy krémeket is lehetett bennük tartani; az 1700-as évekre pedig olyan apróra csökkent a méretük, hogy gombba vagy gyűrű tetejébe foglalták be őket. Ezzel párhuzamosan a hagyományos gömbforma is változott: lett belőle makk, dió, koponya, szív, könyv, hajó és még számtalan más idom is.

Egy ritkaság: koponya alakú pomander egy angol gyűjtő kezében (Fotó: Jack Taylor / Getty Images)

A pomander népszerű dolog volt – és nemcsak nők, de férfiak is hordták. Tudjuk például, hogy VIII. Henrik 16 darabot birtokolt, de lányát, I. Erzsébetet is gyakran festették meg pomanderrel. Külön érdekesség, hogy bár az illatos ékszerlabda divatja szép lassan elmúlt, ha nagyon akarunk, még manapság is vehetünk ilyesmit. Például Mia Farrow is pomandert kap ajándékba a szomszéd házaspártól a Rosemary gyermekében, hogy a magzata jobban fejlődjön – bár később kiderül, hogy a gömbben lévő, erős illatú tannis gyökér (ami amúgy kitalált növény) valójában a magzata sátáni tulajdonságait erősíti fel.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top