A bennünk vándorló méhtől a bűnös maszturbálásig – A női szexualitás történetébe nyújt betekintést a Rizsporos hétköznapok új kötete

Azon, hogy a viktoriánus időkben már amiatt megszóltak egy hölgyet, hogy óvatlanul tovább időzött szeme egy férfin, talán csak mosolygunk, mint ahogyan azt is az anekdotizálás köde lengi körbe, miként kísérgették gardedámok a kisasszonyokat még a huszadik század elején is. Mégis, ha belegondolunk abba, hogy a nők szexualitását milyen keretek közé szorították, büntették és megbélyegezték évszázadokon át, sajnos arra is választ kapunk, miért színleli a nők nagy része még ma is az orgazmust, és miért szükséges bepipálni a 18-as karikát egy cikkhez, amelynek címében a maszturbálás szó szerepel. Budai Lotti íróval beszélgettem a témáról, akinek a napokban megjelenő Rizsporos hétköznapok – A női szexualitás története című könyve ezt a témát dolgozza fel. 

Mesélj egy kicsit magadról, hogyan lett belőled nőtörténettel foglalkozó író?

Nincs olyan előzménytörténetem, hogy novellapályázaton indultam volna diákként, vagy iskolaújságnál dolgoztam volna. Az írás csak jött, szinte sorsszerűen. A történelmi regényekért mindig is rajongtam, több tízezer oldalával olvastam Robert Merle, Juliette Benzoni könyveit, de aztán egy nap nem találtam azt a történelmi regényt, amit szívesen elolvastam volna. Ekkor jött az ötlet, hogy próbáljak meg egyet én magam írni. Ez úgy nyolc éve történt, akkor készült az első könyvem, ami még inkább szárnypróbálgatás volt, ám éreztem, hogy jó az irány, és megírtam a másodikat, a Borostyánszeműt, ami végül egy kétszer 400 oldalas regényfolyam lett. Fantasztikus érzés volt, mikor kiadták.

A Rizsporos hétköznapokhoz még az első regényem írása közben gyűltek össze olyan divattörténeti érdekességek, amiket a regényeimhez nem volt szükség felhasználni, ám szerettem volna valahol közzé tenni, ebből indult el a blog, később a Facebook oldal. Majd ahogy bővült a tartalom, úgy formálódott a gondolat is, hogy érdemes lenne önálló könyvként is megjelentetni, ami a Rizsporos hétköznapok első kötete lett. Ez divattörténeti érdekességeket tartalmazott, majd a második kötet a történelmi női hétköznapokat mutatta be, amiben már megjelent a nőtörténelem kutatása. Ez egy még nagyobb szerelem lett számomra, és végül ez vezetett a legújabb kötet elkészítéséhez, amely a női szexualitás történetét mutatja be.

A nőtörténet és a nők szexualitásának története mennyire fonódik össze, mennyire határozza meg egyik a másikat?

A nőtörténetnek nincs olyan szeglete, amihez ne úgy nyúlnék hozzá, hogy ott valami nagyon fájdalmas témát ne találjak, és ez különösen érvényes a szexualitásra is. F. Lassú Zsuzsa szexuálpszichológus írásában olvastam arról, hogy a történelmi női szerepek közül, értsd szűzlány, feleség, szerető, háziasszony anya, dolgozó nő, a legbonyolultabb mindig is a szerető szerepe volt. A patriarchális társadalom, a férfiak ugyanis egyszerűen nem tudtak ezzel a szereppel, a szexualitását szabadon megélő nő szerepével mit kezdeni. Ennek több oka is volt. Egyrészt gazdasági természetű okok alakították így, hisz ahhoz, hogy a férfiági öröklésben a tulajdonos biztosan tudja, hogy a vagyon az ő vérének öröklődik tovább, az kell, hogy lekorlátozza a nő szexuális életét, és ezen keresztül a legalapvetőbb hétköznapi cselekvéseit is. Erik Erikson fejlődéspszichológus mondta egyszer, hogy a férfi minden felsőbbrendűséghez való ragaszkodása abból a gyanakvásból ered, hogy sosem lehet biztos az apaságában, csak akkor, ha a nőt korlátozza. Rengeteg problémánk a mai napig ebből ered. A másik ok a félelem volt. A régi időkben nem értették, hogyan lesz a gyerek, hogyan működik a női test. Az ember legnagyobb félelme pedig az ismeretlen. A női szexualitás felfedezetlensége másrészt arra sarkallta a tudományt, hogy olyan meglepő nézeteket dolgozzon ki, mint például a hisztéria elmélete is.

A hisztéria még a huszadik század elején is tartotta magát, mint létező női betegség. Honnan eredeztethető ez?

A hisztéria szó az ógörög hüszteré anyaméh szóból ered, és az elmélet onnan fejlődött ki, hogy az ókori görögök úgy gondolták, a méh vándorol a testben, és ha a nő nem szül gyereket vagy nem kap szexet, akkor a méhe nekiindul. Nekimegy mindenféle más szervnek, így gőzöket szabadít fel a testben, ami felszáll az agyba, és ettől lesz a hisztéria. Pont ezért élt abban a korban terhességi tesztként az ajánlás, hogy a nő egy fél hagymát helyezzen fel a vaginájába, és ha reggelre hagymaszagú lesz a lehelete, akkor nem terhes, mert akkor ezek szerint a hagymaszag szabadon vándorol a testében. A vándorló méh elmélete egyébként csak egy jó indok volt arra, hogy alátámasszák: a nők beszámíthatatlanok. Ezek a nézetek évszázadokkal később is felbukkantak tudós körökben, és még a 19. században is misztikus elméletekkel magyarázták a méh működését. A hisztéria egy innen eredeztethető, a viktoriánus korban kreált betegség volt, amivel megbélyegezhették, gyengének állíthatták be a nőket, akik már csak emiatt is a férfiak gondoskodására szorulnak.

Ez a gondoskodásba csomagolt elnyomás miként hatott a nők szexuális életére?

Alapvetően külső és belső korlátokban öltött testet. Külső korlát volt, hogy egy szűz lányt vagy törvényes feleséget, ha kiderült, hogy házasság előtt vagy azon kívül szexelt, minden következmény nélkül meg lehetett kövezni, verni, nyilvánosan meg lehetett szégyeníteni, attól függően, melyik évszázadban járunk. A megfélemlítés mellett pedig belső korlátként létrejöttek olyanok, amiket a nők magukévá tettek, internalizáltak, például elhitették velük, hogy a szex a nőknek nem is olyan fontos, vagy, hogy a szexet csak erkölcstelen nők élvezik. Ha ezt a nők maguk is elhiszik, máris kisebb az esélye, hogy bármi „baj” történjen. Ezeknek az állításoknak azonban nincs semmilyen biológiai alapja. Ugyanakkor a külső korlátokkal van egy kis bökkenő. A férfiak a történelem során, ha ezeket az általuk hozott játékszabályokat a maguk részéről betartották volna, azaz nem létesítenek szexuális kapcsolatot sem szűz lánnyal, sem másnak a feleségével, akkor ők is csak a saját feleségükkel szexelhettek volna. Csakhogy a férfitársadalom nem kért ebből, erre volt a megoldásuk a prostitúció. Ebben a megvilágításban, vicces, hogy a prostitúciót a legősibb mesterségnek hívjuk, mintha az valami természetes jelenség volna, holott a természeti népeknél nem létezik.

Egy elfogadott útja a megcsalásnak és a házasságon kívüli szexnek, ami felett szemet hunytak?

Igen, máskülönben ott volt egy bősz atya, egy bosszúszomjas férj, aki revansot kívánt volna venni a tulajdonjogán esett sérelmen. Ne feledjük, ebből a szempontból a nők tárgyként voltak kezelve, akik fölött az apjuk, majd férjük tulajdonjogot gyakorolt. A férfiak irányította társadalom pedig miért is ne fogadta volna ezt el?

Mivel ideologizálták meg azt, hogy ezekhez a nőkhöz olyan szexért fordultak, aminek még gondolatát is ki akarták irtani a saját lányaikból, feleségeikből?

A nyugati világban évszázadokig az volt az uralkodó nézet, hogy aki prostituált lesz, annak olyan erős a szexuális étvágya, hogy önszántából árulja a testét. A valóságban azonban a prostituáltak sosem keresték maguknak ezt a sorsot, nagy részük a történelem során ráadásul rabszolga volt, olyannyira, hogy a női rabszolga és a prostituált alig elválasztható fogalmak az ókorban. Mégis még a viktoriánus időkben is azt gondolták, hogy ezek a nők nem nyomorból, kényszerűségből válnak prostituálttá, hanem vágyból. A 19. század nem véletlenül volt a legnagyobb képmutatás időszaka.

A tisztességes asszony és a bárcás nő alakja közti ellentét hatással volt a nők szexualitására?

A prostitúció létrejöttével, megítélésével a nők szexuális vágyát egyfajta erkölcstelenséggel mosták össze, aminek köszönhetően a „rendes házból való” nőknek még ha volt is szexuális vágyuk, jobban szégyellték és elnyomták magukban azt, mintsem bármilyen módon megpróbálták volna kielégíteni. Ferenczi Sándor pszichoanalitikus, aki Freud egyik legközelebbi munkatársa volt, például leírta, hogy azok a nők, akik pszichoszexuális problémával fordultak hozzá, kikérték maguknak, hogy nekik ilyesmi hiányozna, mert ők nem „olyan nők”. Ez az „olyan nő” meghatározás pedig szinte eggyé vált a szexuálisan aktív nő képével, és sikerült elérni, hogy a nők jelentős része a mai napig szégyellje a szexualitását.

Ilyen körülmények közt tisztában voltak azzal a nők, mitől fosztják meg magukat? Legalább elméletben tudták, hogy létezik orgazmus?

A fennmaradt írásokban ritkán esik szó a női orgazmusról, mintha nem tudtak volna róla, vagy legalábbis nem tartották volna fontosnak annyira, hogy említést tegyenek róla. Hippokratész például úgy fogalmazott, hogy a nőnek a szexben az élvezet az, hogy behatolás közben érez egy kis csiklandósságot, és ez melegséggel tölti el a testét, ami azonban megszűnik, amint a férfi kielégül. És az a probléma, hogy az ókori görög orvoslásra, ezekre a nézetekre épült az európai tudományos gondolkodás egészen a 19. századig. Szilárdan állították, a nő nem célorientáltan szexel, hanem folyamatorientáltan, vagyis a nő nem vágyik a kielégülésre, hanem az az öröme, hogy a férfi közeledik hozzá. Ami pedig nagyon érdekes, hogy ebben máig sem történt akkora változás, mint gondolnánk. Egy nemrégiben megjelent kutatás szerint a nők többsége úgy gondolja, hogy a férfiaknak a szex fontosabb, és gyakran csak azért mennek bele az aktusba, mert nem akarják, hogy a férfiak kielégületlenek maradjanak.

A történelem során azonban ha nem is gyakran, de nőkből is váltak uralkodók. Ott volt I. Erzsébet vagy Nagy Katalin, akikről tudható, hogy voltak szeretőik. Kellően magas pozícióban már a testi gyönyörök is elérhetőbbek voltak?   

Az uralkodónőknek, nem mindnek, valóban voltak szeretőik, de mindegyikük esetében ezt másként kezelték. I. Erzsébetnél egy erős propaganda állt amögött, hogy őt a népnek a szűz királynőként mutassák be, amire amiatt is szükség volt, hogy az anglikán egyház létrejöttét követően Szűz Mária alakját helyettesíteni kellett valakivel. Ne feledjük, az ő korában az egyház még friss volt, apja, VIII. Henrik alapította azt. I. Erzsébet tehát tökéletes figura volt ehhez, és bár volt szeretője, ezt nagyon diszkréten kezelték.

Más volt a helyzet Kleopátra vagy Nagy Katalin esetén. Míg egy férfi uralkodó esetén természetesnek vették, hogy szeretőket tart, addig a női uralkodóknál ezt finoman szólva sem tolerálta a nép. Kleopátrát az egész birodalomban regina meretrixnek, azaz szajha királynőnek hívták, és Nagy Katalinról sem véletlenül terjesztették azt az urbán legendát, hogy lovakkal közösül. Kapcsolatai miatt már az uralkodása alatt is nimfománnak állították be Európában, holott a szeretői száma 8-12 között mozgott úgy, hogy ötven évnyi aktív szexuális élete volt. Ezt azért nem nevezhetnénk egy hatalmas számnak. Azonban ezek a nők uralkodtak, amire hiába volt lehetőségük az akkori trónöröklési jogok szerint, a társadalom szemében azzal, hogy úgymond kitörtek, és egy férfiaknak fenntartott pozícióba kerültek, a szexualitásukat is férfi módra kezdték megélni, ám az ő esetükben ezért megvetés és gúny járt.

Amiket elmondtál, azok után szinte félve kérdezem, mennyire volt tájékozott a szexről egy házasság előtt álló lány?

Koronként és társadalmi osztályonként is változott, mennyire felkészületlenül ment a házasságba, a nászágyba egy lány. A legprűdebb 19. századi viktoriánus időszakban egy nemesi, polgári család lánya teljesen tudatlanul és éretlenül, szinte minden felvilágosítás nélkül. Ami felvilágosító kiadványként elérhető volt, abszolút virágnyelven megírt, félrevezető információkkal teli irományok voltak, híján minden segítségnek, és bizony az anyák sem világosították fel általában a lányaikat. Másfelől ugyanebben az időszakban, a paraszti közösségekben, vagy pláne az ezt megelőző évszázadokban, amikor még a tehetősebb rétegeknél sem voltak mindenütt külön szobák az otthonokban, és a család együtt lakott az állatokkal, egy helyiségben éltek, aludtak idősek és fiatalok, értelemszerű volt, hogy a fiataloknak akaratlanul is több fogalmuk volt a szexualitásról.

A férfiaknak jóval több lehetőségük volt a női testtel ismerkedni, mint fordítva. Mennyire volt ez felszínes, mennyire korlátozódott csupán saját maguk kielégítésére?

A vaginális orgazmus, a G-pont keresésének tippjei a női magazinokban mind annak a lenyomatai a mai korban, hogy a férfiaknak évszázadokon, évezredeken keresztül fel sem tűnt, hogy a nőkön van egy olyan pont, aminek izgatásával pillanatok alatt lehet orgazmust előidézni. Nevezetesen a klitorisz. Minden régi írás, ami a témában fellelhető, csak a vaginális orgazmusról szól, már ha egyáltalán említi a női orgazmust, lásd Hippokratész elméletét a csiklandozásról. Ehhez képest a valóság az, hogy a nők 97 százaléka tud klitorális orgazmust elérni, míg mondjuk tisztán közösülés közben mindössze 25-30 százalékuk.

Mindez azonban lényegtelennek számított a történelem nagy része során. Mi több, az ókori görög orvosok a magukat klitorálisan izgató nőket egyszerűen betegnek bélyegezték, ami leszbikussághoz, elférfiasodáshoz vezet. Ezeket a nőket pedig kezelni akarták, mégpedig úgy, hogy a klitoriszt kimetszették. Szóranosztól, akit egyébként a nőgyógyászat atyjának tekintünk, szintén fennmaradtak írások, amelyekben részletesen leírja az operációt. Később a középkorban ugyan kimetszeni már nem akarták a klitoriszt, de a hozzá fűződő nézetek továbbra is benne maradtak a köztudatban, még a hisztéria kezelésével kapcsolatban is felmerült a klitorisz kimetszése, mint gyógymód a 19. században. Azon ritka orvosok vagy anatómusok, akik úgy mond felfedezték, hogy a klitorisz a gyönyör és nem betegség forrása, nos, azok is csak a vágy felkeltésére ajánlották az olvasók figyelmébe, de sosem annak kielégítésére.

Eddig csak férfi gondolkodókat, orvosokat említettél, mint akik a témával foglalkoztak. Találkoztál a kutatásaid során olyan női szerzővel, aki a történelem egy adott pontján foglalkozott volna a női szexualitással? Akinek műve esetleg eljuthatott mégis a nőkhöz, legalább egy kis csoportjukhoz? 

A 18. század végén volt egy kis enyhülés, és készült is néhány könyv a témában, amik a nők körében valamelyest terjedni tudtak, akkor született például a Lányok iskolája könyv, amit az egyik első pornografikus műnek is tekinthetünk. Két nő, két unokatestvér beszélget arról, hogyan szerezzenek maguknak örömet az ágyban, és egészen értelmes gondolatokat is tartalmaz. Ugyanebben az időszakban jelent meg a Fanny Hill, ami az angol regényirodalom legtöbbször újranyomott könyve, azonban jött a viktoriánus kor, ahol ezek jó időre háttérbe szorultak. Ezeket azonban férfiak írták, női szerzők már csak a huszadik században bukkannak fel.

Mikortól kezdtek el beszélni nyíltan a nők szexualitásáról?

1918-ban jelent meg Marie Stopes-tól a Married love című könyv – ami egyébként a Downton Abbey-ben is feltűnik -, ami meghatározó kiadvány volt. Szó van benne szexualitásról, női örömszerzésről, bár nem a praktikum oldaláról közelítette meg a témát. Viszont szó van benne a fogamzásgátlásról, az első pesszáriumok használatáról, amit nagy lépésnek tekinthetünk. Továbbá nagyon fontos gondolata volt a könyvnek, hogy a boldog házassághoz kell, hogy a nő szexuálisan kielégüljön. Előtte ezt senki nem fogalmazta meg, ezt a könyvet is csak azért nem tiltották be, mert szerzője a házasságban gondolkodott, a házasság javítása érdekében írta le mindezt.

Margaret Sanger amerikai ápolónő volt a húszas évek másik meghatározó figurája, aki a fogamzásgátlással kapcsolatban írt tanácsadó kézikönyvet nőknek, őt azonban beperelték, sőt börtönnel is fenyegették hazájában, és végül Angliába menekült. A két nőnek végül ennek köszönhetően lehetősége volt találkoznia is. Munkásságuknak vitathatatlan hatása volt rá, hogy elkezdődjön egy diskurzus a női szexualitásról, a fogamzásgátlásról. Ez utóbbi már csak amiatt is sürgető volt, mert a népességszaporulat a 19. századtól kezdve rohamosan nőtt, társadalmi problémává vált, hogy 6-8 gyerekes családok tengődtek milliószám a városi, szegényes, szűk bérlakásokban.

Mondhatjuk, hogy a női szexualitással csupán száz éve foglalkoznak komolyabban?

Még annyi sem. Stopes és Sanger csak az első úttörők voltak, igazi beszélgetés a női szexualitásról a hetvenes évek környékén kezdődött. Shere Hite feminista szexológus készítette a világ első, nagyméretű és átfogó kutatását a nőkről, arról, mit gondolnak a saját szexualitásukról. Olyan kérdésekre gyűjtött részletes válaszokat több ezer nőtől, mint hogy milyen gyakran szexelnek, van-e orgazmusuk, milyen gyakran van, mit éreznek, ha nincsenek kielégülve. Éveken át elemezte, dolgozta fel az adatokat és publikált máig értékes eredményeket. Őt megelőzően az ötvenes években volt az első tudományos kutatás a szexualitásról, ami említésre méltó, ez volt a Kinsey-jelentés. Alfred Kinsey nevéhez fűződik, és nagyon érdekes, milyen sorsa jutott a publikációja. Azt vizsgálta, hogyan szexel az ember, férfiakat és nőket egyaránt bevont a kutatásába, aminek első kötete a férfiak szexualitásáról szólt. 1948-ban jelent meg és óriási ováció övezte, még úgy is, hogy sokakat meglepett, mikor kiderült belőle, milyen nagy a homoszexuálisok aránya a férfiak között. Ehhez képest, mikor 1953-ban publikálta második kötetét a nők szexualitásáról, óriási botrány lett belőle. Betiltották, ő maga fenyegetéseket kapott, a szószékekről a könyv ellen prédikáltak a papok, mert olyan témákról mert írni, mint hogy a nők házasságon kívül is szexelnek, vagy épp, hogy maszturbálnak.

Igazán tehát a hetvenes években kezdődött el párbeszéd a szexuális forradalom részeként Amerikában, azonban ez a forradalom nagyon nincs befejezve. Hite a hetvenes években arra a megállapításra jutott, hogy a nők legalább 50 százaléka színleli az orgazmust. Ehhez képest mai kutatások is hasonló értékeket mutatnak, okként pedig ott vannak a történelem során a nőkbe internalizált megfelelési kényszerek: ne sérüljön a férfi önbecslése, nehogy azt higgye a férfi, hogy baj van a partnerével, hogy hamarabb véget érjen az aktus, vagy hogy ezzel jobban izgassa a férfit. 

Holott ma már sokkal több információhoz juthatunk, tájékozódhatunk mint bármikor korábban.

Így van, mégis, elég megnézni egy hétköznapi romantikus filmet, miként ábrázolnak benne egy szexjelenetet. Biológiai képtelenség, hogy két perc alatt felizgul a nő, majd vaginális orgazmusa van seperc alatt. Tízből csak három nő tud így valóban elélvezni, az pedig, hogy ilyen rövid idő alatt, nem túl valószerű.

Rád hatással voltak a történelmi adatok, információk, amelyekre a könyveid írása kapcsán bukkantál?

Mikor a Rizsporos hétköznapok második része megjelent, akkoriban volt egyfajta megvilágosodásom. Rá kellett jönnöm, hogy nem merek nő lenni egy férfi mellett. Nem tudtam segítséget kérni, mindent egyedül akartam megoldani, mert úgy éreztem, ha segítséget kérek egy férfitól, tartozni fogok neki valamivel. És ez nagyon nem volt jó. Emlékszem, pokolian fáradt lettem a gondolattól, hogy így mindig mindent meg kell tudnom csinálni egyedül, minden élethelyzetben helyt kell állnom, és ekkor, ettől a felismeréstől erősödött meg a gondolat, hogy ezen változtassak. Ez a szupernő jelenség sokakat érint, az, hogy mindent mi akarunk megcsinálni, minden szempontból meg akarunk felelni. Miközben nem adjuk meg a férfiaknak azt a dolgot, amire igazán vágynak: azt, hogy úgy érezzék, szükség van rájuk.

Kifejezni, hogy szükségünk van a férfira persze ijesztő, ennek megvannak a történelmi okai. Úgy hiszem, a történelem egy pontján a férfiak önbecsülése megsérült. Erre hatással lehetett a magántulajdon kialakulása, esetleg a vagyonkülönbségből adódó csökkentértékűség, ki tudja, mindenesetre, rájöhettek, hogy ezt helyreállítani a legkönnyebben úgy lehet, ha valakihez képest elkezdik felsőbbrendűnek érezni magukat. Ehhez pedig kézenfekvő választás volt a nő mellettük, aki fizikailag gyengébb volt, adott volt a lehetőség, hogy ezt kihasználják. A nő feletti uralmukat pedig azzal ideologizálták, hogy a nő gyenge és a férfi nélkül nem tud boldogulni, azaz a férfiak gondoskodására szorul. Nos, ezt a gondoskodást saját felfogásuk szerint a patriarchális társadalom férfijai meg is adták, de cserébe elvártak valamit. Az alávetett szerep elfogadását. Szerintem ez az, ami ma is sok nőben dolgozik, amikor nem merik kifejezni, hogy segítségre, támogatásra lenne szükségük…

Ezt a kört persze meg lehet törni, ha úgy lépünk túl a társadalom által jónak titulált hagyományos férfi és női szerepeken, hogy a természetes nőiségünk és férfiasságunk nem dobjuk el magunktól. Ehhez nagyon fontos a bizalom, a kölcsönös támogatás. És az, hogy valaki megtegye az első lépést.

Vannak további  terveid a nőtörténelem terén?

Ráhibáztál, készülni fog egy negyedik rész a Rizsporos hétköznapok sorozatban, ami a nőjogi mozgalmakkal foglalkozik majd. Az eddigi kötetek ugyanis megállnak a húszas évek táján, pont ahol ezek a mozgalmak elkezdtek kibontakozni. Úgy éreztem, az már egy nagyon kerek, különálló történet, aminek szeretnék egy saját kötetet szentelni, természetesen visszanyúlva az ókori görögökhöz, a francia forradalomhoz, az első világháborúhoz. Mindehhez pedig tervezek egy történelmi regényt is a szüfrazsettekről, ez azonban még egy nagyon az elején lévő projekt.

Könyvajánló

• Szerelem, tragédia és újrakezdés – Coco Chanel élete nem csak a ruhatervezésről szólt
• Karl Lagerfeld – pontos és intim részleteket ismerhetünk meg a divattervező életéről