Pánikol a nemzetközi sajtó: „Jaj, újra itt a kilencvenes években berobbant vékonyság kultusza!” De, hogy tűnhetne fel újra az, ami jóformán ki se kopott? Topmodellek ügynöke, divattervező, stylist és egy egykori modell mondta el a véleményét azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg visszatérhet a heroin chic? Egyáltalán mennyit változott a high fashion szcéna az elmúlt évtizedekben? Már ami a lányok méreteit, az átlagos testideált és a diverzitást illeti.
A New York Post Bye-bye booty: Heroin chic is back című cikke, amelyben arról írnak, hogy „visszatér a heroin chic”, elindított egy lavinát a nemzetközi médiában. Több magazin átvette az az anyagot, és kihangosította a NYP szerzőjének aggodalmát, miszerint a high fashion kifutóin és a sztárvilágban újra az egészségtelen kinézet és a nullás méret lesz a mérce. A cikk többek között felemlegeti Kim Kardashian fogyását és a Miu Miu 2023-as divatbemutatóját is, ahol a modellek hasvillantós topokban, és a kilencvenes éveket idéző szoknyákban vonultak fel. A szerző szerint nemcsak a ruhák múltidézők, hanem a lányok testalkata is, hiszen a kilencvenes években lépett kifutóra a divatvilág új érája, a kissé junkie kinézetű, extrán vékony modellek generációja, és jött divatba egy új irányzat:
A heroin chic
A máig emlegetett trend Larry Clark fotóriporter valóságos alanyai ihlették az 1960-70-es évekből. Ezek olyan képek voltak, amelyek nyersen mutatták be a függők kétségbeesését, ahogy az addikció felülemelkedik rajtuk, majd testestül-lelkestül elpusztítja őket.
A tragikus sorozatok egyfajta elrettentés céljából születtek, míg az 1990-es évek végén lőtt divatfotók sokkal inkább idealizálták, cool faktorral ruházták fel a kemény narkózást. Persze minderre nagy hatással volt az akkoriban népszerűvé vált grunge stílus, Kurt Cobain, lényegében a 90-es években a heroin és a kokain olyan volt, mint a hippikorszakban a fű vagy az LSD.
Vagyis a kábítószerhasználat meghatározó formálója volt a korszak popkultúrájának.
Kate Moss, Isaac Mizrahi duvatbemutatóján, 1995-ben (Fotó: Rose Hartman/WireImage)
Ekkor születtek meg az olyan ikonikus filmek, mint a Trainspotting vagy a Ponyvaregény, és ez az önpusztító nihil nem kerülhette el a divatipart sem. Az 1980-as évek szupermodell-korszakához szokott divatvilág számára, amelyben inkább felnőttesen érzéki nők, mint Cindy Crawford és Linda Evangelista voltak a sztárok, a divatiparban éles fordulat következett be, a nyolcvanas évek glamúros csillogásának az ellentéte jelent meg. Berobbant Kate Moss, akinek teljesen más alkata volt, mint a korábbi Barbie formájú topmodelleknek, olyan teste volt, amit korábban soványnak vagy fiúsnak címkéztek. Zavarba ejtően fiatal volt, és olyan kampányfotók készültek róla, amilyenek ma már – szerencsére – nem születhetnének egy 14-15 éves kislányról.
Kate Moss a Calvin Klein: Obsession plakátján
Az akkor még tizenéves Kate-ből a heroin chic arca lett – Corinne Day és Davide Sorrenti sötét, de tagadhatatlanul menő képei által, amelyek minden neves divatmagazinban megjelentek. A Los Angeles Times által „a szépség nihilista víziójaként” emlegette az új trendet, amit a hagyományos szépség helyett valami újszerű, valami érdekes iránti vágy motivált.
Jaime King és Davide Sorrenti
A merőben más, a megszokottól eltérő stílus, beleértve az afterokon edződött fiatalok vékony testalkatát idéző szépségideált, egyfajta lázadás volt a hagyományos szépségnormák ellen, miszerint a szép nőkhöz C-kosaras mellméret jár.
Az alig húszéves divatfotós, Davide Sorrenti, aki maga is feszegette a határait, lett a trend egyik nagy sztárja. Lepusztult lakásokban, elhagyatott környezetben fotózta a modelleket, akik úgy néztek ki, mintha épp akkor lőtték volna be magukat. A stílus többi húzóneve, mint Corinne Day, Nan Goldin, és David Sorrenti testvére, Mario Sorrenti (aki Kate Moss-szal is járt) valószínűleg nem gondolták úgy, hogy a munkájukkal a drogozást glamúrizálják. Inkább csak valami őszintébb és nyersebb dolgot kerestek a a nyolcvanas évek irritáló és privilegizált csillogásával szemben. Persze a divatipar évekig tagadta, hogy a szereplők körében a droghasználat bármilyen kapcsolatban állna az új trenddel, de David Sorrenti 1997-es túladagolása nevetségessé tette ezt az állítást, és némi önvizsgálatra késztette a divatszcéna véleményvezéreit.
A fotósok a modellügynökségeket hibáztatták, amiért nem figyeltek védenceikre, az ügynökségek pedig a fotósokra, művészeti vezetőkre, stylistokra és a magazinszerkesztőkre, mutogattak, amiért megteremtették a heroin chic trendjét.
Ez a felelősséghárítás ment akkor is, amikor a modellek alkatával kapcsolatban érkeztek az egyre élesebb kritikák. Már Kate Mosst is anorexiával vádolták, bár ő messze nem volt olyan vékony, mint amilyen lányok léptek utána a kifutókra. A junkie kinézethez éles arccsontok dukáltak, a divatipar legfelső szintjein a casting directorok, a divattervezők azokat a modelleket kezdték el preferálni, akiknek a teste nélkülözte a nőiesebb domborulatokat, például kifejezetten hátránynak minősült a nagyobb mell, vagy a széles csípő. Gondoljunk csak Jodie Kiddre, aki 14 évesen a 183 cm magasságához mindössze 48 kiló volt. Egy magasra nyúlt kiskamasz teste lett a mérvadó, és ez az irányelv a mai napig nem kopott ki a divatipar legfelső köreiből. Még ha azóta árnyalódott is a kép.
Jodie Kidd a Sonia Rykiel divatbemutatón, 1997-ben, Párizsban (Fotó: PAT/ARNAL/Gamma-Rapho via Getty Images)
Nem jöhet vissza az, ami el sem tűnt igazán
Fehér Orsi – aki évtizedek óta az egyik legnagyobb magyar modellügynökséget, az Attractive Modelset vezeti, és olyan topmodelleket nevelt ki, mint Axente Vanessa –, elmesélte, hogy évekkel ezelőtt simán előfordult, hogy a külföldi megrendelők 85-86 cm-es csípőjű lányokat kerestek.
A kétezres évek elejére a modellek hatalmas prés alá kerültek, hogy beleférjenek a nyurga gyereklányok testére készült mintadarabokba, ez pedig táptalaja lett az evészavarnak, az egészségtelen diétáknak, amelyekről az utóbbi években több, főként extopmodell is kitálalt. Példának okáért, Bridget Malcolm, aki többek között a Victoria’s Secret, a Seafolly és a Polo Ralph Lauren modellje volt, az elsők között nyilatkozott arról, hogy a high fashion világában akkor ajnározták a legjobban, amikor kórosan sovány volt, és hosszú ideje éheztette magát.
„Az elvárt méreteket egy 14-15 éves lány nyilván sokkal könnyebben tudja hozni, a koránál fogva is. A probléma sajnos később kezdődik, egy 25 éves nő már sokszor csak komoly erőfeszítésekkel tudja hozni tini méreteit. De itt is vannak kivételek –ismerek nem egy olyan modellt, aki annyit ehet és azt, amit csak megkíván” – ezt már Molnár Anikó, a hazai Marie Claire stylistja mondja, és ezzel Orsi is egyetért. Példának említi az ügynökségétől Adamik Lucát, akinek a 183 cm magasságához apró méretek társulnak, és mégsem küzdött sosem étkezési zavarral. Ezt én is állíthatom, korábban gyakran beszélgettünk arról, mennyire kellemetlen, amikor a szűk és tágabb környezet az átlagoshoz képest vékony embereket koplalással vádolja. Ez azonban a ritkább verzió (amikor egy modellnek nem kell kemény kontroll alatt tartania az étkezését) pláne a huszonéves lányok esetében, ezért a szakmabelieknek, pláne az ügynökségek vezetőinek nagy a felelőssége abban, hogy észleljék a problémát.
Luca Adamik a Veronique Leroy show-n a 2017-es Párizsi Divathéten (Fotó: Peter White/Getty Images)
„Volt már, hogy hazaküldtük munkáról modellt emiatt – ez nagyon nehéz természetű probléma, az ember szeretne diszkrét lenni és nem bántó, miközben az sem segít, ha esetleg nincs kimondva, hogy igazán nagy a baj! Mert aki evészavarokkal küzd, az segítségre szorul!” – mondja Anikó, míg Orsi azt meséli, hogy egy ügynök annál többet nem igazán tehet, mint hogy beszél a modellel, szakmai segítséget ajánl neki, és nem engedi dolgozni addig, amíg az étkezési zavart nem kezelik.
„Bár nem vagyok orvos, tudom, hogy mik azok a tünetek, amik azt jelzik, hogy komolyabb a probléma. Ha például túl sok véraláfutást látok egy lányon, vagy megtudom, hogy elmaradt a menstruációja, akkor leülök vele vagy a szüleivel beszélni, és addig nem engedem dolgozni, amíg segítséget nem kér” –mondja Orsi, hozzátéve, hogy a megrendelők felé is próbál határokat szabni.
„Előfordult olyan, hogy egy külföldi topügynökség azt írta, jó lenne a lány, de 91-ről 88 cm-re kéne csökkenteni a csípőméretét és tartani a méretet két hónapig. Nemet mondtam. Ha ugyanis azt látom, hogy egy modell a kért méretet nem tudja egészséges módon tartani, akkor kerek perec közlöm az ügynökséggel, hogy válasszon másik lányt vagy fogadja el a méretét. Az előbbi szokott történni” – mondja Orsi, aki azt tapasztalja, hogy egy kezdő kelet-európai lánynak jelenleg nagyon nehéz érvényesülni a divatiparban, ahol a jobb munkákat elviszik azok a sztármodellek, akik leginkább azért lettek topmodellek, mert befolyásos családba születtek. Mint például Bella vagy Gigi Hadid.
Ők, és még néhány topmodell megengedheti magának, hogy egy picivel nagyobb méretekkel rendelkezzenek, de egy kezdő lánynak, ahhoz, hogy betörjön a piacra, először egy menő divatház bemutatóján kell szerepelni. Ehhez pedig tartani kell magukat a szigorú mérettáblázathoz, vagyis a 89-90-es csípőmérethez.
Axente Vanessa, Mihalik Enikó, vagy Palvin Barbara például ma már nem olyan vékonyak, mint egy kifutós modell, és ők meg is tehetik, hiszen főleg kampányfotókon, editorialokban tűnnek fel. A húzós divatheteket ugyanis, amikor egy nap több show-ja is van egy lánynak, rendszerint nem a topmodellek csinálják végig, ők maximum csak egy-két presztízsbemutatón szerepelnek.
A vékonyság kultusza tehát a kilencvenes években nem áldozott le, sőt a kétezres évek elején eszkalálódott igazán, amikor több olyan hírt is lehetett olvasni, hogy modellek haltak bele az anorexia szövődményébe. Ana Carolina Reston anorexiából eredő komplikációkban, szívinfarktusban halt meg. Ő volt a második modell, aki 2006 folyamán étkezési zavarban hunyt el, amikor a nullás méret volt a mérvadó. Még ugyanabban az évben egy uruguayi divatbemutatón a 22 éves Luisel Ramos szívrohamot kapott, amelyről szintén úgy gondolták, hogy az anorexia következménye lehetett. Bár az anorexia nem a divatipar sajátja, Reston halála rávilágított arra, hogy a modellek mekkora prés alatt dolgoznak, és ami még fontosabb, mennyire romboló a női szépségről alkotott felfogásunk, miszerint a vékony lehet csak a szép.
A tragédiák nyomán több helyen törvényekkel szigorítottak be. Egyes európai országokban például meghatározott testtömegindex és orvosi igazolás szükséges ahhoz, hogy egy modell a kifutóra lépjen. Persze így is akadnak visszaélések és trükkök, amikkel a lányok próbálják kijátszani a rendszert: „Hallottam róla, hogy a modellek nehezékeket tesznek a melltartójukba, hogy több kilót nyomjanak” – meséli Orsi, míg pár modell az nyilatkozta Bogár Nikinek A divatipar és az evészavarok – A kifutók veszélye című könyvéhez, hogy mérés előtt több liter vizet ittak meg, így emelve a súlyukat.
„Az is nagyon jó, hogy ma már nem engednek Nyugat-Európában 16 év alatti lányokat dolgozni, Szerintem így sokkal jobban lehet azt látni, hogy mire lehet egy modellnél számítani alkatilag. Amikor még 13 meg 14 évesen el tudtak kezdeni dolgozni Európában , akkor kérdéses volt, hogy fog alakulni az alakjuk, és milyenek lesznek tizennyolc-húsz éves korukra, másrészt az is aggályos volt, hogy ennyire fiatal lányok dolgoztak keményen” – magyarázza Orsi és kertelés nélkül hozzáteszi azt is, hogy
álszent dolog lenne azt állítani, hogy a kilencvenes évekhez képest a legnagyobb divatházak kifutóin sokat lazultak volna a testméreteket illető szabályok.
Még azzal együtt sem, hogy a divatvilág kommerszebb szintjein, a reklámokban, fast-fashion kampányokban valóban megjelent a testdiverzitás.
Kaia Gerber az Yves Saint Laurent 2018 tavaszi bemutatóján (Fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images)
A változások szele
Tény, hogy a divatheteken láthatunk plus size modelleket, de valljuk be, még csak egy-két nagyobb méretű lány tűnik fel reprezentációs jelleggel a többi vékony modell között. A WWD magazin is arra jutott egy vizsgálatában, hogy összességében nem volt jelentős változás a divatheteken, sőt viszonylag kevés márka tette magáévá a test sokszínűségének koncepcióját: 2021-ben, Milánóban például a Marni, a Versace, az Act N°1 és Marco Rambaldi, de a többiek inkább a hagyományokra támaszkodtak. Hasonlóképpen látja a helyzetet Bogár Nikolett is: „Eddig is pontosan ugyanolyan vékonyak voltak a modellek, mint ebben a szezonban. Sőt, szerintem még egy-két évvel ezelőtt vékonyabbak is voltak. Elég, ha csak megnézzük néhány luxusmárkának a bemutatóit: soha nem tűnt el ez az extrém vékony ideál, csak mellette megjelentek egyéb kategóriák, mint például a plus size modellek, de az igazán normális, egészséges, és emellett karcsú alkat továbbra sincs jelen a kifutókon. Egy 95-96 centis csípőjű lány a mai napig nem tudna Párizsban, New Yorkban, vagy Tokióban egy szezont eredményesen végigdolgozni.
Ha sok munkát szeretne, pontosabban, ha szeretne dolgozni, akkor épp hogy 90 centi lehet a csípője.
Ez így volt, amikor abbahagytam a modellkedést és ma sincs másként. Globális, jelentős változás egyáltalán nem történt” – mondja Niki, aki a modellkedés előtt is küzdött anorexiával, majd egy rövid tünetmentesebb időszak után, miközben elkezdett modellként dolgozni, újra fellángolt nála a betegség, ezért otthagyta a szakmát, ahol akkor volt a legsikeresebb, amikor alig nyomott 49 kilót a 180 cm magasságához. Korábban olyan show-kon lépett fel, mint például a Dolce & Gabbana.
Szegedi Kata divattervező, aki már hosszú évek óta dolgozik a divatszakmában, azt mondja, hogy az elmúlt évek alatt sokkal diverzebb, sokszínűbb lett a divat. „Ugyanúgy vannak nagyon vékony és kerekebb lányok is. Ez a fajta vékonyság nem feltétlenül csak lemondásokkal érhető el, sok olyan ember van a környezetünkben, akik elképesztő sokat esznek, mégsem látszik meg rajtuk. úgyhogy semmiképp sem akarnék általánosítani” – mondja, és hozzáteszi, hogy náluk a castingokon nincsen csípőméret szerinti kritérium.
Az eddigi bemutatóinkon, ahol volt lehetőségünk teltebb lányokkal dolgozni ők 46-48, azaz XL-es méretűek voltak
– mondja, hozzátéve, hogy szerinte a kisebb és nagyobb márkáknál is egyre fontosabb, hogy színesedjen a modellvilág, a testalkatot illetően is, hiszen a dizájnerruhákat már nem csak a klasszikus értelemben vett modellméretű nők hordanak. Anikó, aki szintén régi motoros a szakmában, arra is felhívja a figyelmet, hogy minden piac kicsit más.
Fotó: Szegedi kata – BCEFW SS23
„Magyarországot nem tekinthetjük divatnagyhatalomnak, a hazai olvasók és nézők számára sokkal kevésbé befogadható az a típus, ami külföldön igazán keresett. Van az a mértékű vékonyság, ami itthon kiveri a biztosítékot, hozzáteszem, sokszor joggal. Így akár magazinról, akár más munkáról legyen szó, nagyon ritka az extrém vékonyságú modellek foglalkoztatása” – mondja Anikó és hozzáteszi, hogy a divatban régóta dolgozó szakemberek teljesen máshogy néznek a lányokra, az arányaikra, méreteikre, mint egy hétköznapi ember.
Sok divatban töltött év biztosan eltorzítja az arányérzékeinket, mást látunk mi szépnek és vékonynak, és mást a hétköznapi ember
– magyarázza. A modellekkel kapcsolatban azt is meg kell érteni, hogy a kilencvenes évek előtt is a külső adottságaik különböztették meg a modelleket az átlagtól. A legjobb ügynökségekhez alapból olyanokat vettek fel és vesznek fel ma is, akik magasak, a csontozatuk és az alkatuk pedig azt feltételezi, hogy szupervékonyak tudnak maradni éhezés nélkül. Épp ezért a plus size fogalom is igen képlékeny a szakmában.
„Nemrég kellett keresnünk egy plus size (azaz M/L) méretű lányt egy fotózáshoz – egy-két így feltüntetett lányról inkább azt mondanám, hogy nem plus size, csak picivel meghaladja a maximum méretkövetelményeket. Egyéb kategória híján pedig marad a plus size számukra
– ami hétköznapi szemmel érthetetlen lehet, hisz teljesen normális lányokról van szó.
– magyarázza Anikó, aki reméli, hogy egyre több ismert plus size modell kap komoly kampány- és magazinmunkákat, és azt szinte biztosra veszi, hogy a nagyon vékony testalkat nem lesz többé általánosan irányadó. Niki nem ennyire pozitív, ő úgy látja, hogy kellene a nagyobb változás a high fashion világában, ami lényegében pár centi engedményt jelentene, és ezt a befolyásos casting directorok, valamint a luxusmárkák divattervezői tudnák elindítani.
„A kutatásomhoz sok modell mondta, hogy ha 3-4 centi engedményt kapnának, ami jelen esetben 94 centit jelent, az már teljesen jó lenne, és a modellek nagy részének nem kellene túlzott diétába kezdenie. Természetesen érthető, hogy a modelleknek az adott ruhákba kell beleférni és bemutatni, ezért fontos, hogy közel azonos méretűek legyenek a lányok, ugyanakkor semmiből sem tartana egy picivel egészségesebb méreteket bevezetni” – magyarázza Niki.
Kétségtelen, hogy történtek az elmúlt években előremutató változások a divatiparban, és üdvözlendő, hogy a plakátokon egyre több a sokféle szépség. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a szupervékony ideál sosem tűnt el igazán, függetlenül attól, hogy a Hadid nővérek történetesen éppen mekkora farmert hordanak. Azonban ez nem jelenti azt, hogy visszatér a kétezres évek eleji nullás méret-őrület, vagy hogy aki a high fashion szcénában dolgozik, az egytől-egyig anorexiás.
Lehet, hogy sminkben és a ruhákban a heroin chic manapság némileg újraéledt, de ez ma már csak egy halvány másolata és fellángolása annak az őszinte divatforradalomnak, amely akkor lezajlott. És ha valami miatt aggódnunk kéne, az nem feltétlen a heroin chic, hanem a keto chic, amikor az egészség zászlaja alatt egészségtelenre edzik és éheztetik magukat az influenszerek. De ez már egy másik cikk témája.
