Ahogy arról már mi is írtunk, Donald Trump arra utasította az ország illetékes hivatalait, hogy építsék újjá és nyissák meg az 1963-ban bezárt börtönt a San Franciscó-i Alcatraz-szigeten. Az amerikai elnök szerint az Egyesült Államokat „túl sokáig sanyargatták a gonosz, erőszakos és visszaeső bűnözők, a társadalom söpredéke, akik soha nem fognak mást tenni, mint nyomorúságot és szenvedést okozni”.
Trump szerint az Alcatraz-szigeten lévő börtön a törvény, a rend és az igazságosság szimbólumaként fog szolgálni, ahol az USA legkegyetlenebb és legerőszakosabb bűnözőit tartanák fogva. „Amikor komolyabb nemzet voltunk, a múltban nem haboztunk bezárni a legveszélyesebb bűnözőket, és távol tartani őket bárkitől, akinek árthattak. Így kell lennie” – indokolta az újranyitást.
Közölte, hogy nem tűrik tovább a sorozatos bűnelkövetőket, akik „mocskot, vérontást és káoszt terjesztenek az utcákon”, ezért utasította a szövetségi büntetésvégrehajtást, az igazságügyi minisztériumot, a Szövetségi Nyomozó Irodát és a belbiztonsági minisztériumot, hogy építsék újjá és jelentősen bővítsék ki, majd nyissák meg az Alcatrazt. Ahogy írta: „Nem leszünk többé bűnözők, gengszterek és bírák túszai, akik félnek elvégezni a munkájukat, és nem engedik, hogy eltávolítsuk az országba illegálisan érkezett bűnözőket”.
Annak, hogy Trump újranyitná az Egyesült Államok legikonikusabb börtönét, kétségkívül komoly üzenet- és szimbólumértéke van – még azzal együtt is, hogy az elnök állítólag úgy jutott erre a döntésre, hogy előző este megnézte Clint Eastwood 1979-es klasszikus filmje, a Szökés Alcatrazbólt.
De miért is érdekes ez a Sziklának is becézett börtönsziget? Valóban rászolgált a hírnevére?
Az Alcatraz-sziget eredeti spanyol neve La Isla de los Alcatraces, vagyis a pelikánok szigete: egy spanyol felfedező, a San Francisco-öböl meghódítója, Juan Manuel de Ayala keresztelt el így 1775-ben (vélhetően azért, mert sok pelikánt látott rajta). A mexikói-amerikai háború 1848-as befejezését követően Kalifornia az Egyesült Államok tulajdonába került, és az 1850-es években a szigetből katonai erődítményt csináltak, és az itt épült citadella falairól több mint 100 ágyú meredt a San Francisco-öbölre; ez a kalifornia aranyláz, majd a polgárháború alatt is rendkívül hasznosnak bizonyult.
1867-ben már építettek ide téglából egy kisebb börtönépületet (korábban a rabokat az őrház pincéjében tartották fogva), majd 1868-ban Alcatrazt hivatalosan is katonai börtönné nyilvánították. A foglyokat 1909 és 1911 között egy új fegyház építésére fogták: ebből nőtt ki később – miután a hadsereg 1933-ban átruházta a sziget tulajdonjogát az Igazságügyi Minisztériumra – a legendás börtön, ahol olyan hírhedt bűnözők raboskodtak, mint Al Capone vagy George „Machine Gun” Kelly.
Az Alcatraz-sziget (fotó: DeAgostini/Getty Images)
Az Alcatraz alapvetően szigorú börtön volt, de korántsem annyira, ahogy az a köztudatban él. A rabok gyakran saját cellát kaptak, sőt, néhányan kifejezetten kérték, hogy ide helyezzék őket, mert sokkal ritkább volt az erőszak, mint az ország más börtöneiben. A foglyoknak a négy alapvető dolgon – élelem, szállás, ruházat és orvosi ellátás – kívül kevés mozgástér vagy kiváltság járt, leszámítva, hogy az erre kialakított speciális pályán softballozhattak (ami majdnem ugyanaz, mint a baseball, csak némileg módosított szabályokkal).
Illetve egyetlen luxus mégis akadt: a forró zuhany. A rabok ugyanis itt – egyedülálló módon – meleg vízben fürödhettek, bár ez nem az amerikai büntetésvégrehajtás jó szívét dicsérte. Úgy vélték, ha a fogvatartottak hozzászoknak a meleg vízhez, bizonyosan megfagynak, ha valaha is az óceánban úszva kísérelnének megszökni.
Al Capone bűnügyi nyilvántartási fotója az Alcatrazban (fotó: Donaldson Collection/Michael Ochs Archives/Getty Images)
Mondjuk az Alcatrazból eleve szinte lehetetlen volt megszökni. A leghíresebb eset talán az volt, amikor Frank Morris, John Anglin és Clarence Anglin 1962-ben egy esőkabátból készült tutaj segítségével próbáltak meg meglépni a börtönszigetről; hogy sikerült-e, az máig nem derült ki (és vélhetően már nem is fog), de az esélyek ellenük szóltak. Abból a 36 emberből, akik a 29 év alatt (1934 és 1963 között) szökést kíséreltek meg, 23-at elfogtak, hatot megöltek az őrök, ketten pedig megfulladtak. A maradék öt – köztük Morris és az Anglin testvérek – eljutott a vízig, és eltűnt.
Az Alcatrazban az élet nem csak a rabok számára volt elszigetelt. Az őrök és más börtönalkalmazottak is a szigeten éltek, különálló lakásokban, amelyek egykor polgárháborús laktanyák voltak. Gyerekeik az öbölben horgásztak, vagy a biliárd- és bowlingtermekben múlatták az időt. A családok gyakran tettek hétvégi hajókirándulásokat a közeli Marinba, hogy élelmiszert és más alapvető dolgokat vásároljanak. A rabokkal természetesen tilos volt bárminemű kapcsolatot teremteniük.
Börtöncella az Alcatrazban (fotó: Tayfun Coskun/Anadolu Agency via Getty Images)
Az Alcatrazt nem emberi jogi problémák miatt zárták be (vagyis nem azért, mert túl kemény és kegyetlen volt) 1963-ban, hanem azért, ami a legfőbb jellegzetességét adta: vagyis, hogy egy apró szigeten épült. A sós víz folyamatosan erodálta az épületet, így a fenntartási költségek megfizethetetlenül magasak lettek. Egy rab ellátása napi szinten 13 dollárba került, míg az amerikai börtönrendszerben az átlag 5 dollár volt. Ráadásul nagyon kevesen fértek el itt: maximum 336-an, szemben egy modern börtön akár több ezres befogadóképességével. Emellett heti egymillió gallonnyi friss vizet kellett behozni hajóval.
Az Alcatraz-szigetet 1972-ben nemzeti parkká nyilvánítottak, és azóta turistalátványosságként, illetve múzeumként üzemel; évente körülbelül 1,5 millió ember látogat ide, hogy egyebek mellet Al Capone volt cellájában gyönyörködjön.
Vagy éppen a helyi állatvilágban, egészen pontosan a madarakban: kilenc különböző madárfaj összesen kb. 5000 példánya telepedett meg a szigeten (főleg persze sirályok). Ami egyébként stílszerű, hisz a börtön egyik leghíresebb lakója, Robert Stroud, a Madárember – egyébként hidegvérű gyilkos és strici – börtönbe kerülése után ornitológiával kezdett foglalkozni.
