Máté Bence világhírű természetfotós: „Olyan családba születtem, ahol nem nyesegették a szárnyaimat”

Mesélj egy kicsit a rólad készült Spektrum-sorozatról! 

A Spektrum televízió 2011 karácsonyán mutatta be a háromrészes mini-sorozatot, melynek köszönhetően egy életre rám ragadt a „láthatatlan madárfotós” jelző. Számomra nagy jelentőséggel bír, mivel a természetfotósokon kívül egy sokkal szélesebb közönség is betekintést nyerhetett a természet világába, ráadásul alkalmam nyílt megmutatni a munkamódszereimet, megosztani néhány szakmai fortélyt.

Azonban azt a mai napig nem értem, hogy ért el ilyen magas nézettséget. A dokumentumfilmet Molnár Attila Dávid rendező és Tóth Zsolt Marcell operatőr a maga idejében nemzetközi színvonalú látványtechnikával készítette el, a narrátor pedig Rudolf Péter színművész volt.

Mit kell tudni az általad tervezett lesekről, miben áll a különlegességük?

A természetfotósok mindig is megpróbálták elrejteni magukat az állatok elől. Ennek egyik módja a „lessátor”, azonban, ebben nem csak engem nem láttak meg, de én sem láttam ki rendesen. Sokévnyi lesépítés után, húszéves koromban sikerült irányt váltani: felkerestem a Szilánkot, a környék legnagyobb üvegesét és detektívüvegekkel kezdtem kísérletezni.

Az első, kezdetleges lesen is döbbenetes volt az eredmény: szabadon mozogva, hihetetlen közelségből, az állatok zavarása nélkül voltam képes fotózni. Ma már számtalan ilyen les létezik a világon, némelyiknek a tervezésében és építésében magam is közreműködtem. A húszas éveim elején Costa Ricában, Brazíliában, majd később Dél-Afrikában is építettünk leseket. Mindeközben megtanultam, hogy a hangsúly a finomhangoláson múlik, amikor a megfelelő hely megtalálását sikerül ötvözni a tökéletes fényekkel, háttérrel és perspektívával. Az utóbbi időben pedig már nagy hangsúlyt fektetünk a kényelemre is, hiszen nem mindegy, hogy több ezer órát milyen körülmények közt tölt az ember.

Mi a legelső élmény, amivel elindul egy fotós karrierje?

Pusztaszeri srác vagyok, innen indult az egész pályafutásom, itt tanultam meg értékelni a természetet, annak minden szépségével együtt. Egészen kiskoromtól érdekelt minden, ami csak mozgott, márpedig falun ennek nem vagyunk híján. Hétéves koromban beköltöztünk egy nádas melletti, hatalmas udvarral, kerttel rendelkező házba, így mindig akadt valami, ami felkeltette a figyelmem.

Iskola után és hétvégeken, amikor csak tehettem, elindultam, figyeltem az állatok viselkedését, majd később fotókon is meg akartam örökíteni őket. Sajnos a szüleim pedagógusi fizetéséből nem tellett fotófelszerelésre, ezért kitaláltam, hogy magam szerzem meg rá a pénzt. A ház melletti kiskertben, pár négyzetméternyi területen zöldségeket termesztettem, majd eladtam. Így kezdődött, hétévesen ekkor tapasztaltam meg, milyen az, amikor saját keresetre teszek szert, amit arra költhetek, amire csak akarok. Később, tizenkét évesen vásároltam meg életem első fényképezőgépét.

Kik voltak rád hatással, amíg eljutottál oda, ahol most vagy?

A természetfotósok viszonylag zárt közösséget alkotnak, melynek keretében számtalan alkalommal kaptam értékes útmutatást, segítséget. Fel sem tudnám sorolni azt a sok fotóst, szakembert, aki egyengette a pályafutásomat. De ahogy kezdődött: a Pusztaszeri Általános Iskola biológiatanára, Mészáros Zsolt rendszeresen szervezett természetvédelmi táborokat, a szomszédunkban pedig Tajti László természetvédelmi őr lakott: ők oltottak be a természet szeretetével és tiszteletével. Jóllehet pedagóguscsaládból származom, ráadásul édesanyám és édesapám is tanított, az iskolát, mint intézményt sajnos nem sikerült megszerettetniük velem. Számomra fontos a tanulás, de az adott kereteket nem rám szabták.

Az erdészeti szakközépiskolát még elvégeztem, majd felvételt nyertem a főiskolára is, de az már túl sok kötöttség lett volna nekem. A saját utamat akartam járni, a saját szabályaim szerint élni és alkotni. Az iskolám ugyanakkor lelkesen támogatott. Amikor 2002-ben elnyertem a BBC Az év ifjú természetfotósa (Young Wildlife Photographer of the Year) világcímet, az iskola alapítványa segített eljutnom a londoni díjátadóra, ami hatalmas élmény volt számomra. Az életem egyik legfontosabb állomása volt ez, ekkor tudatosult bennem igazán, hogy micsoda lehetőségek rejlenek a természetfotózásban. A díjjal járó 750 fontot egyébként tanulásra fordítottam: visszatértem Londonba, ahol béreltem egy parányi szobát és befizettem egy angol nyelvtanfolyamra. A megélhetésemet mindenféle kétkezi munkából kellett biztosítanom magamnak.

Milyen típusú embernek írnád le magad?

Minden érdekel, amiből tanulhatok valamit, tehát sokat kérdezek, mert meg akarom ismerni a dolgok miértjét és hogyanját. Sokak számára nehezen érthető a folyamatos újszerűségre való törekvésem és a maximalizmusom. Globálisan tekintek a dolgokra, és azonnal alkalmazom is a gyakorlatban a megtanultakat. Legalább annyira érdekel a célokhoz vezető út megélése, mint maga a cél elérése. Az én világomban nincs éles határ hétköznap vagy hétvége közt, amit nem is igénylek. Ez az előnye, ha valakinek a munkája a hobbija.

A hagyományos értelemben vett „munkát” az én esetemben másképp kell elképzelni, mivel az alkotás egy hihetetlenül sokrétű, színes és gazdag folyamat, melynek során rengeteget tudok fejlődni, számtalan remek emberrel találkozom. Az igényeim nem növik túl a lehetőségeimet, sokkal jobban örülök annak, amim van, mint vágyakoznék azok iránt, amik hiányoznak. Egyre jobban foglalkoztat a környezetvédelem és keresem a lehetőségét, miként lehetne ezt hatékonyan művelni és minél több emberben elültetni ugyanezt a törekvést.

Szerinted mi kellett ahhoz, hogy elérd a céljaidat?

Jó helyre születtem, egy olyan családba, ahol engedtek kibontakozni és nem nyesegették a szárnyaimat. A szüleim mindig biztattak, hagyták, hogy végigvigyem a terveimet és megtanuljam saját magam eldönteni, hogy valami jó vagy rossz. Erre az alapra jól lehetett építkezni.

Hova szeretnél még eljutni a jövőben – akár a világban, akár a karrieredben?

Több, mint ötven országban jártam már, de még mindig itthon érzem magam a legjobban. Akit ámulattal töltenek el a természet csodái, kimeríthetetlen változatossága, az szinte bárhol találhat magának alkalmas területet, ahol hódolhat szenvedélyének. Az utazások szaporodása helyett inkább élőhelyeket hozok létre és a közvetlen környezetem fejlesztésével foglalkozom szenvedélyesen. A következő egyik tervem közt szerepel egy olyan „madárszínház” is, ami a lesek mintájára készül, de nem a fotósoknak, hanem az átlagembereknek.

Egy fordított állatkertről van szó, melyben mi vagyunk bezárva, az élőlények pedig szabadon, ezért minden egyes látogatás alkalmával, minden évszakban, minden napszakban mást fog látni az ember. Erre azért van nagy szükség, mert nehéz a természetvédelmet eladni úgy, hogy még a nálunk élő állatokat sem ismerjük, mert félénkségük miatt szinte soha nem lehet találkozni velük. A megfelelő infrastruktúra segíthetne azokat fogékonyabbá tenni a természet csodálatára, akiknek kevés, ha látnak 100 méterről egy fekete madarat, ami 5 méterről nézve azonban szivárványszínekben pompázik.