Arra emlékszem, hogy pezsgővel koccintottunk az ország első magán-színitanodájának megnyitóján. Mikor is?
1984-ben. Januárban lesz húsz éve. Az évfordulót természetesen megünnepeljük, már az új helyünkön, a Fáklya Klubban, ahová most költöztetjük a Fiatalok Színházát.
Kezditek újból elölről?
Úgy látszik, ez a sors adatott meg nekem. Az örökös újrakezdés. Most annyival könnyebb, hogy már nevet szereztünk a szakmában. Amikor beindultam a tanodával, minden voltam, csak úrinő nem. Annyi támadás ért, hogy egy ponton kikapcsoltam, és nem érdekelt tovább.
Ha akkor feladod…
Nem adtam fel. Nem olyan fából faragtak, hogy megfutamodjam. Erre tanítom a gyerekeimet is: lelki és testi állóképességre. Nekem is kijutott mindenből, kudarcból, sikerből. Tapasztalatból tudom, hogyan lehet túlélni a mélypontokat. A sikert talán még nehezebben. Jómagam a spártai módszer híve vagyok: ép testben ép lélek.
Egy időben gyakran futottunk össze a Stefánián: te gyalog érkeztél Budáról. Nekem már az is sport, ha lekocogok a sarki vegyesboltunkba.
Nekem meg se kottyan a távgyaloglás, mivel állandó edzésben vagyok. Mint a Művész Sport Kör egyik alapítója, több mint harminc éve odajárok tornázni, szinte naponta. A csapatommal lefutunk nyolc kilométert a Normafánál, és közben mindenkit kibeszélünk, ahogy ez szokás a nők között. Utána úszom, szaunázom, és jöhet a kávé, a duma, meg a kiadós reggeli.
Ezt szeretem benned. Imádod a nagy főzéseket és a nagy zabálásokat.
Nagyon fontosnak tartom az evést. Elborzadok attól, hogy a nők akkor is fogyókúráznak divatból , ha nincs okuk rá. Én sem vagyok csontsovány, és még B-12-öt is szedek, ha leadok néhány kilót, mert hajlamos vagyok a fogyásra.
Mázlista vagy.
Jó kötőszöveteket örököltem anyukámtól sajnos, már nem él , apám pedig arra nevelt, hogy sokat mozogjunk. Gyerekkoromban állandóan futottunk, és versenyszerűen tornáztam is. Hozzászoktam a mozgékony életformához, ami tényleg mázli a mai rohanós, testet-lelket rongáló világban.
Téged is kiborít?
Szerencsére született optimista vagyok. Azt hiszem, örömre vagyok orientált, mert az átmeneti lehangoltságok után mindig megtalálom azt, aminek örülni lehet. Örülni mindig lehet valaminek. Például annak, hogy a férjem, Gulyás Buda operatőr is munkamániás, és soha nincs súrlódás közöttünk, ha a szakma olykor fontosabb a magánéletünknél. Óriási mázli, hogy az ember annak élhet, amit szeret, és szárnyára bocsáthatott rengeteg tehetséges fiatalt. Magam sem tudom, hányat. Azt szoktam mondani, hogy vannak olyanok, akik tanodások voltak, vannak tanodások, és akik majd ezután lesznek tanodások. Jó értelemben véve szellemi maffiává nőttük ki magunkat. Jelen vagyunk mindenütt a színházi életben. Jó érzés. Ez is fiatalít.
Szóval folytatod. Meddig?
Ez a tanoda már régen nem rólam szól. Kilépni már nem tudnék belőle, és nem is tehetném meg. Életem végéig felelősséggel tartozom azoknak, akik bíznak bennem.
Az iskola egész embert kíván, és nem bírtam együtt a kettőt. Játszottam eleget, színpadon, tévében, filmekben, egy idő után már nem elégített ki. Úgy éreztem, nem arra születtem, hogy színésznő legyek. Az ember megérzi, ha nincs a helyén. Nagyon szeretem a fiatalokat, az embereket, és egyre erősebb késztetést éreztem magamban, hogy törődjem velük. Valószínűleg azért, mert én is hiányoltam a törődést a magam fiatalságában.
Az interjú teljes terjedelmében elolvasható a Nők Lapja jövő héten megjelenő karácsonyi duplaszámában.