Alexa imádta a havat kiskorában. El sem tudta képzelni, hogy ne legyen hó karácsonykor. „Még kicsi voltam, nyolcéves lehettem, és imádtam szánkózni. Karácsonyra pedig kaptam egy szánkót, és azonnal ki akartam próbálni. Volt egy nagyon aranyos kutyánk, Clay-nek hívták, akit nem pórázzal, hanem hámmal sétáltattunk” – mesélte Alexa, aki gyerekként kitalálta, hogy a kutya jó szolgálatot tehet a szánkózási szenvedélyében. „Fogtam a kutyát, és a hámját a szánkóm elejére kötöttem. Gondoltam, körbehúzhatna a kertben. Persze hiába verdestem a fenekét, szegény állat meg sem akart moccanni. A testvéreim megsajnáltak, és elkezdték hergelni a kutyát, hogy induljon el, és szaladjon velem egy kicsit. Clay pedig feladva a harcot végre megindult, és az első húsz centinél szánkóstul hanyatt vágódtam a hatalmas hóban. Azóta tudom, hogy a kutya nem szánhúzó. A miénk legalább is biztosan nem.”