A csúcsvezető ritkán boldog

nlc | 2009. Július 16.
Sok kutatást végeztek, melyek mind azt bizonyították, hogy mi magyarok pesszimistábbak vagyunk a többi néphez képest. Erre a klasszikus válasz mindig az: "nem pesszimista, hanem realista vagyok". Az egyes országok kultúráinak a különbözőségéből egy multi cégnél adódhatnak súrlódások, amelyek a sajnos a vállalat működésére is kihathatnak. Ilyenkor is sokat tud segíteni egy coach. Nem tud "átprogramozni" egy magyar cégvezetőt például amerikaivá, de megmutathatja neki az életet egy másik szemszögből, így sokat segíthet abban, hogy a különböző kulturális háttérrel rendelkező kollégák, vezetőtársak szót értsenek egymással. A magyar szervezeti kultúrát a szélsőségek jellemzik - áll egy felmérésben. A GLOBE (Global Leadership and Organizational Behavior Effectiveness) 7 évig tartó kutatásban 150 kutató vett részt, 61 ország 18 ezer menedzserétől gyűjtöttek és értékeltek adatokat. A vizsgált kilenc jellemzőből a magyarok hatban vannak a felső vagy alsó 10 százalékban, és gyakorlatilag csak egy esetben közelítenek a "normálishoz". Kiderült: a bizonytalanságot, kiszámíthatatlan helyzeteket, körülményeket könnyen elfogadó nép vagyunk. Sokkal szívesebben megkerüljük a szabályokat, és szinte teljes mértékben hiányzik belőlünk a jövőorientáltság. Jellemző az erőteljes individualizmus, ám a teljesítmény- és eredményorientáltság hiányzik. A munkahelyi kapcsolatokban viszonylag nagy hatalmi távolságot tartanak a főnökök és a beosztottak, és alig állunk ki az érdekeinkért. A versenyszellem is kevés embernek a sajátja.
Az elért értékek adottságokat, illetve értékválasztásokat fejeznek ki. Némely paraméter viszont együtt veszélyes, gátló is lehet a társadalmi előremenetel szempontjából. A magyar menedzserek nem elégedettek a jelenlegi állapottal, igen nagy a változtatási vágyuk. Legerősebben a hatalmi távolság csökkentését szeretnék, de sokkal nagyobb teljesítményorientációt, jövőorientációt és tartalmasabb humán kapcsolatokat tartanának kívánatosnak. 
A kulturális különbségek fontosak 
Multinacionális cégek esetén az eltérő kultúrák kezelése nehéz feladat, hiszen a nemzeti kultúra erőteljesen befolyásolja a vezetési stílust és az elvárásokat. Egy jó, globális vezető sikere nagymértékben azon múlik, hogy milyen tapasztalata van a különböző kulturális közegben végzett munkában. Jean Monnet – az Európai Közösség alapítója – nem véletlenül mondta: “Ha most állnék Európa integrálási folyamatának kihívása előtt, valószínűleg a kultúrával kezdeném.”
Egy másik felmérésben arra kérdeztek rá, hogy ha általánosítani kell, akkor az emberek az egyes nemzetek polgáraihoz milyen foglalkozásokat kapcsolnának. Az oroszokhoz a munkást és a parasztot, a németekhez a mérnököt, az angolokhoz a bankárt és a tanárt, míg az amerikaiakhoz a filmest, az üzletembert és a menedzsert választották a legtöbben. 
Az Egyesült Államok-beli menedzserek a GLOBE-felmérésben szinte minden esetben a skála közepén vagy az ellentétes végén tanyáznak, mint a magyarok. Közepesen kerülik a bizonytalanságot, rendkívül jövőorientáltak, a hatalmi pozícióban lévő emberek távolságtartása nem olyan nagy mértékű, illetve a csapatteljesítményt és az alkalmazottaikat is jobban értékelik nálunk. Erősen teljesítménycentrikusak, és jóval könnyebben viselik a konfrontációt is. 
 
A csúcsvezető ritkán boldog
 
A változás pozitív 
Ha ezt a két különböző kultúrát és az értékeket hasonlítjuk össze, akkor megérthetjük, hogy például egy amerikai cég vezetője miért “rendelt” coachot a magyar leányvállalatának a vezetője mellé, miért nem volt megelégedve a vállalkozószellemmel, a munkához és a beosztottakhoz való hozzáállásával. A tulajdonos azzal engedte útjára a coachingot, hogy őt nem érdekli, mi történik, de addig tartson a coaching, amíg egyszer a magyar vezérigazgató végre a heti telefonbeszélgetéseik első kérdésére, miszerint “Hogy vagy?” azt válaszolja, hogy “Nagyon jól!” 
A coach először a boldogság görbét használta. Megkérte ügyfelét, hogy születésétől az adott napig bezárólag rajzolja fel, hogy körülbelül milyen volt a boldogságszintje, majd jelölje be rajta a kiugró pontokat, hogy mikor volt nagyon boldog és miért. A vállalatvezető megemlítette a diplomázását, az első autója, háza megvásárlását – azaz csupa professzionális sikert és pénzzel megvásárolható dolgot. Nem szólt viszont sem az esküvőjéről, sem a gyermekei születéséről, sem az egzotikus nyaralásaikról.
Eredetileg arra gondolt a coach, hogy vizsgálják az utolsó egy évet, de látta, hogy a felrajzolt ábrán már az elmúlt négy évben nem volt egyetlen kiugró pont sem. Amikor még tovább akarta szűkíteni (egyetlen hónapra), akkor az ügyfélnél majdnem elszakadt a cérna. Nem értette, hogy mi a fenének ez az egész coachingosdi. Nehezére esett emlékezetébe idézni és felsorolni a jó dolgokat. 
Reménytelennek tűnt 
A coachnak megfordult a fejében: milyen érdekes, hogy ez egy olyan ügyfél, ahol semmi időprés nincs, a megbízó azt mondta, akár az idők végezetéig is fizeti a coachot és mégis csak egy alkalmat tud kiszámlázni, mert nem akar majd vele többet találkozni. Ennek ellenére úgy döntött, vállalja a kockázatot, és nem hunyászkodik meg. Házi feladatnak azt adta, hogy két héten keresztül – a következő coaching alkalomig – az ügyfél óránkénti bontásban egy-egy jó dolgot, ami épp történt vele, beír egy táblázatba. Két feltételt szabtak: a 14 nap 14 ébren töltött órájának egyetlen cellája sem lehet üres, illetve egyetlen dolog sem szerepelhet többször. 
Amikor ezt meghallotta a cégvezető, olyan grimaszokat vágott, hogy a coachnak nagyon uralkodnia kellett magán. A következő napokban is sokszor gondolt erre az ügyfelére: milyen érdekes, hogy sokan vannak olyanok, akiknek a külső szemlélő szerint abszolút boldognak kellene lenniük – jó állás, nagy ház, gyönyörű feleség, okos gyerekek – és mégis pesszimisták, negatívak. Úgy gondolta, hogy sajnálni fogja, ha véget ér ez a coachingja, de muszáj tesztelnie az ügyfelét ilyen házi feladattal, mert ha nem csinálja meg, akkor legalább kiderül, hogy nem is akarja a változást.
 
 
Csoda történt? 
Eltelt a 14 napból 8, amikor is megcsörrent a coach mobilja. “Képzeld, írogatom a listát, még egyetlen cellát sem hagytam ki, és ma reggel hívott az amerikai főnököm, megkérdezte hogy vagyok, és véletlenül az csúszott ki a számon, hogy jól, nagyon jól. Ma reggel én vittem a gyerekeket az oviba, amiért kaptam egy óriási puszit a négyéves lányomtól, aki pedig nem egy puszilkodós fajta. Majd örömömben a munkába jövet vettem a titkárnőmnek egy nagy doboz csokit, aki elsírta magát a boldogságtól, mert amióta én vagyok a főnöke még sosem kapott semmit. És én olyan jókedvű lettem, hogy jó úton járok, hogy amikor két perce belépett a takarítónő, hogy kivigye a kukámat, odaadtam neki a boltban kapott gyűjthető matricákat, kuponokat, amiket egyébként kidobnék. És azzal gondoltam folytatni a napot, hogy a beosztottaimnak odaadom azokat az újságokat, amik a nevemre érkeznek, de nincs időm elolvasni és bontatlanul állnak? Jajj, de várj csak, akkor most már véget is ér a coacholásom? Akkor inkább azt kellett volna mondanom a főnöknek, hogy nagyon rosszul vagyok?” 
Az ügyfél szembesült azzal, hogy milyen sok apró öröm éri az életben, amiket eddig észre sem vett. Például, hogy milyen boldog volt, amikor kedd este 10-kor benézett a gyerekszobába, és látta, hogy a két gyereke egy ágyban aludt el, nem külön-külön. Vagy akkor is nagyon szerencsésnek érezte magát, amikor bemondták a rádióban, hogy hőmérsékleti rekordot mértek, ő pedig a légkondis autójában ült, nem úgy, mint az útépítők. De az is szerepelt, hogy kapott egy jó viccet e-mailben egy ezer éve elfelejtett baráttól. Bevált az első házi feladat, örült az ügyfél és a coach is, és így sokkal nagyobb lelkesedéssel folytatták a munkát.
 
 
A kulcsszó a türelem 
A legfontosabb a saját kulturális erősségeink megismerése, megtartása, továbbfejlesztése, továbbá a másoktól tanulható újak adaptált beépítése. Emellett az egyensúlyt is meg kell tartani a tradicionális erősségek és az új módszerek alkalmazása között. És a kulcsszó a türelem, mivel a szervezeti jellemzők nagy állandósága csak lassú, nem erőszakolt változást tesz lehetővé. 
A vezető a képernyővédőjét lecserélte egy perzsa közmondásra: “Panaszkodtam, hogy nincs cipőm, amíg nem találkoztam valakivel, akinek lába sincs”. A mobilra emlékeztetőt állított be, amit naponta háromszor megkapott: “Ne aggódj raktárra!”. Választott magának egy cégen belüli “társat, segítőt”, aki mindig bokán rúgja, amikor a tárgyaláson negatív, pesszimista mondatok hagyják el a száját. Elolvasta a coacha által ajánlott könyveket, többek között Manfred Kets de Vriestől A boldogság egyenletét. 
A harmadik coachingon saját magáról kellett írnia húsz jó tulajdonságot, amitől vért izzadt és akkor a coacha azt mondta, hogy oké, akkor most igyunk egy kávét és addig nem megyünk haza, amíg még tízet írsz a listához. Ekkor házi feladatként kapta még, hogy öt ismerőstől, családtagtól öt-öt jó tulajdonságot kérjen írásban. Listáznia kellett továbbá azokat a dolgokat is, hogy például milyen örömöket szokott irigyelni másoktól. Ezzel gyakran tudatosodik, hogy milyen apróságokra is vágyunk és milyen könnyű lenne megszerezni. És arra is kíváncsi volt a coach, hogy vajon mik azok a tevékenységek, amiket örömmel csinál. Ezek közül egyet be kellett építenie heti rendszerességgel az életébe. A kedvenc ételek és a zenék az emberi kapcsolatok fenntartását jelentik: vacsorát a feleségével, a közös daluk meghallgatását és az emlékek felidézését. A kedvenc ruhát sem kell alkalmakra tartogatni, bármikor felveheti. 
A negyedik találkozón ki kellett választania tíz embert a környezetéből és felírni, hogy ki miért “irigyelheti” őt. Volt, aki évek óta szeretett volna gyerekeket, neki kettő is született. Egy másik munkanélküli évek óta, de több olyan van is a baráti körében, aki elvált, ő viszont most jött haza egy romantikus hétvégéről a feleségével. Az utolsó személy, akit felírt a listára, az amerikai főnöke volt. A coach meglepődött ezen, és megkérdezte, hogy miért. Azt a választ kapta, hogy mert neki nincs olyan jó segítője, coachja, mint neki.
 
Szakmai partnerünk:
www.businesscoach.hu
 
A GLOBE tanulmányt és a coaching esettanulmányt szakmai partnerünk bocsátotta rendelkezésünkre. 
Szerző: Durbák Ildikó
Fotó: Profimedia.hu
Exit mobile version