„Mutasd meg a világnak, mit tudsz! – szólítja fel a mutatványosokat honlapján a harminchárom éves Szokolay Zsigmond. – Monociklizz az utcán, fesd ki magad, ugorj egy szaltót! Tegyük szebbé az életet! Virágoztassuk fel a várost!” Zsozsó nem a levegőbe beszél. Nyáron naponta kibiciklizett az Árpád híd Népfürdő utcai feljárójához, és amíg az autósok a piros lámpánál vártak, kiállt eléjük a zebrára labdákkal zsonglőrködni. Eleinte csak azért, hogy névjegykártyákat osztogasson és a Vidámság nevű társulatát népszerűsítse, de a visszajelzésekből rájött, hogy a produkciójának hatalma van: jókedvre derít. „Búvalbélelten ülnek a verdájukban, fásultan merednek a semmibe. Eldobálózom fél percig, mire egy csomó embernek fülig ér a szája, néhányan még tapsolnak is.” Az előadó felpörög, miközben a sikerélményeiről mesél. „Iszonyatos lökést ad, szavakba se tudom önteni. Át kellene élned. Próbáld ki te is! Tudsz zsonglőrködni? Tíz perc alatt megtanítalak.”
Fizetség
A forgalom pedig hálás. Harsognak a dudák, repkednek az üdítők, a kétszázasok, az egyik kamionos lefékez a híd közepén, hogy egy ötszázassal honorálja a show-t. Zsozsó mindent dobál, ami a keze ügyébe kerül, labdát, buzogányt, karikát. (A gólyalábas tudományát azért nem csillogtatja meg, mert akkor csak a buszsofőröknek tudna névjegyet adni.) „Régen négy labdával műsoroztam. Aztán az egyik fazon megcélzott egy teniszlabdával, hogy na, itt az ötödik. Ma már öttel is megy.”
Persze akadnak ellendrukkerek is. Valaki azzal vádolta, hogy megkárosítja az adófizetőket, más koldusként kezelte, pedig már több fórumon is tiltakozott az ellen, hogy az utcára vitt művészetet a kéregetéssel azonosítsák. A rendőrök is megtalálták. „A zebra arra való, hogy átsétálj rajta, nem arra, hogy feltartsd a forgalmat. Megzavarod a sofőröket. Feljelentselek? Előállítsalak?” – idézi az egyik fakabátot Zsozsó, aki megelőzendő, hogy a pirosnál várakozó kocsik karambolozzanak, végül a járdaszigetet nevezte ki porondnak. Hogy felhívására hány bohóc özönlötte el a várost, nem tudja – zsonglőrökről hallott –, de a Margit hídnál és a Szentlélek térnél is bukkant már fel olyan krumpliorros fickó, aki lufiból hajtogatott virágokkal köszöntötte a munkába siető nőket.
„Vettem három narancsot, elkezdtem őket dobálni”
Zsozsó tizennyolc éve mutatványos. Artistaként kezdte, utána kitanulta a bohócmesterséget, amit az utcaszínház, a zsonglőrködés majd a vándorcirkusz követett. Kétszer utazta be az országot, nyolc hónapig lakókocsiban élt; a 2008-as Monte Carló-i fesztivált már lovasakrobataként nyerte meg. „Naponta hat órát gyakoroltunk. Megesett, hogy rosszul futottam neki a lónak, aztán a nézők között landoltam. Az egyik edzésen a srác, akinek a vállamra kellett volna ugrania, nekicsapódott a fejemnek, amitől kibicsaklott a nyakam. Schanz-gallért hordtam két hétig.” A legkedvesebb emléke az erőemeléses számához kötődik, amelynek köszönhetően őt és a társát meghívták Mexikóba. „Elámultam, hogy ilyen létezik. Nem egy ezerfős multi alkalmazottjaként osztoztam a közös sikerben. Ketten összeraktunk valamit, és ebből mentünk ingyen a világ másik felére.” Azért a kalandnak voltak árnyoldalai is. A fizetés akadozott, és miután egy előadás közben megsérült, törött bordával kínlódta át a fellépéseket: a cirkuszban nincs betegszabadság. „Aztán kitört a madárinfluenza. A közönség elapadt, a főnök lecsökkentette a napi bért, még kajára se volt elég. Én továbbléptem. Akkor láttam először az utcán zsonglőröket. Vettem három narancsot, elkezdtem őket dobálni, mire jött a pénz. Annyi, hogy ne haljak éhen. Két hónapig barangoltam kint, kétezer kilométert stoppoltam.”
Letelepedett kalandor
Zsozsó ma különböző rendezvényeken, zsúrokon szerepel a Vidámsággal, a pantomimtól kezdve a tűzzsonglőrködésig a cirkusz bármelyik csodáját elővarázsolják. „A mindent megélt artistákból lesznek a legjobb a bohócok – hirdeti. – Rengeteg a gagyi nevettető. A leggyakoribb hiba, hogy nem élnek a helyzet komikumával: rugalmatlanok, görcsösen ragaszkodnak a forgatókönyvhöz.”
Belekóstolt a kaszkadőrségbe is, de az már neki is soknak tűnt. Amikor felmerül, hogy melyik volt az az őrültsége, amelyiktől a leendő fiát féltené, szokatlan választ ad: „Én azt ajánlom majd neki, hogy próbáljon ki mindent. Össze is törheti magát, csak maradandó sérüléseket ne szerezzen. Akkor él igazán.”
Zsozsó a kalandvágyát ma már csak rövidebb utazásokkal csillapítja. „Néha nagyon hiányzik a kóborlás. De lassan átértékelődik minden. Eddig bárhova mentem, utána elölről kellett kezdenem, újra kellett építenem az életet. Már nem egy fiatal ficsúr vagyok, aki ha elesik, egyszerűen föláll és továbbmegy. Már tudom, mi a fontos.”