Nehéz volt az estém, az éjszakám – lelkileg is úgy érzem. Ülök reggel fáradtan itthon, és bámulok a semmibe. Nem tudok nem gondolni rá, nem tudok úgy tenni, mintha nem viselt volna meg. Igen, még ennyi év után is mélyen érint.
Becsukom a szemem. Megjelenik ő, egy asszony, aki még így betegen is szép, mosolygós és vidám, pedig már nagyon rossz az állapota, daganatos betegsége utolsó stádiumában van. Rettenetes fájdalmak kínozzák testét, mozogni sem nagyon tud már, de mélyen elrejti fájdalmát családja elől: csillog a szeme, ha rájuk néz.
Minden benne van tekintetében, amit még közölni akar a világgal: a küzdelmét az életéért, a szeretete, ragaszkodása gyermekeiért, valamint az élni akarás szikrája önmagáért, a mindennapokért.
Minden percben ott állnak mellette gyermekei, eltéphetetlen kötődéssel ragaszkodnak egymáshoz, akiket oly sok nélkülözés árán nevelt fel egyedül. Férjét egy balesetben veszítette el évekkel ezelőtt, azóta ők hárman egy család. Nézem, ahogy fogják a kezét, masszírozzák lesoványodott, gyenge testét, miközben egy tini vidámságával mesélik el napjukat, csinálják együtt a leckét, vagy viccelődnek csendesen.
Este odahívott magához: “Nővérke, el kell mondanom a gyerekeimnek, hogy meg fogok halni. Fel kell rá készítenem őket, úgy érzem! Eddig nem mondtam el nekik, milyen beteg vagyok, azt hiszik, meg fogok gyógyulni. De nem hazudhatok tovább! Érzem!” – Sír, látom a könnyeket szemében.
Nem tudtam mit mondani, hiszen mindenkinek saját kezében van a döntés joga, ha ő úgy érzi, lelke megnyugszik, akkor ez a helyes út. Elhatározása megdönthetetlen, éreztem szavain.
Ekkor nyílt az ajtó. Szaladtak be vidáman a lányai, siettek oda édesanyjuk ágyához. Nem, most nem volt felhőtlen mosolyuk, talán érezték, valami van a levegőben. “Anyu, mi a baj?” – lépett hozzá a nagyobbik, s megszorította vékonyka kezét.
“El kell nektek mondanom valamit. Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá” – szólt erőtlenül, láttam gyenge mosolyát, miközben tettem-vettem a szobában. Nem akartam kihallgatni őket, de egyszerűen nem tudtam kimenni.
“Eddig nem beszéltem róla nektek, mert nem akartam, hogy aggódjatok – nézett rá gyermekeire, akik riadt csendben várták a folytatást. – Nagyon szeretlek benneteket. Tudnotok kell, hogy hazudtam nektek. – Szavaira megfagyott a levegő. – Tudnotok kell, én már nem fogok meggyógyulni.” – Homályosan láttam, ahogy legördül egy könnycsepp fáradt arcán.
Ránéztem. Megláttam tekintetében, amit csak egy nővér vesz észre: a megnyugvást, hogy igen, sikerült végre kimondania, így egyszerűen, egyenesen a lényeget, mert tisztában volt vele, most már nincs helye mellébeszélésnek, hamis hitegetésnek, eljött az őszinte mondatok ideje. Nincs már más út.
“Micsoda? – kérdezték egyszerre a lányok, sírva és riadtan. – Anyu, ne mondd ezt, te megfogsz gyógyulni! Segítünk neked! Hisz ahogy te mondtad, mi csak egymásra számíthatunk…” – s egyszerre ölelték át, csókolgatták meggyötört testét. “Hozok is neked holnap túrógombócot, mondd el, hogyan csinálod, hogy finom legyen” – kérdezte a kisebbik lányka, mint aki nem is fogta fel az elhangzott szavak értelmét.
“Jó, elmondom” – nevetett fel. Én is meghallgattam e régi, finom receptet, magam is így készítem. Kicsi lánya gondosan jegyzetelt matekfüzetébe. Mikor leírta, odakucorodott édesanyja mellé, összefonódott karjuk, aki így szólt hozzájuk: “Ígérjétek meg nekem, ezután is így szeretitek egymást, és vigyáztok magatokra! Jól tanultok majd!” – Ekkor jött el a perc, hogy csendesen kiosonjak.
Magukra hagytam őket, hogy el tudjanak búcsúzni, mert ez már sajnos a végső búcsú ideje volt. Csak mi, nővérek tudjuk, értjük, hogy miért mondom ezt.
Úgy éreztem, már edzett ápoló vagyok, de rájöttem most, még ennyi év után is sírni támad hangulatom, ha arra gondolok, a kislányok talán otthon szívüket, lelküket, minden szeretetüket beleadva készítik a gombócokat, és nem tudják még, hogy édesanyjuk éjszaka csendesen, békével a lelkében, örökre elaludt…
A bejegyzés az Ápolónő – Egy nővér mindennapjai blogon jelent meg!
Ápolók az NLCafén!
- Feleségül vette ápolója a 4 éves rákos kislányt – fotók
- Megható videó a 90 éves ápolónőről, aki ma is dolgozik
- Ápolók, a mosolygós angyalok
- Szegény kórház – “A legtöbb ápoló már csak hivatástudatból dolgozik”