Azért lettem szülészorvos, mert azt hittem, ez a munka örömöt ad. Tévedtem. Kiábrándító volt a mindennapos rutin, s ahogy ez rám hatott. Az első emeleten abortusz, aztán a másodikon szülés. Ez összeegyeztethetetlen. Ha közel kerülsz a szüléshez, születéshez, nem lehet mellette abortuszt is végezni. 1977-ben, amikor szülészorvosként kezdtem dolgozni, fel sem merült bennem, mekkora gond ez. Rossz érzést, szorongást hozott, s csaknem tíz évnek kellett eltelnie, hogy rájöjjek, annyi az egész, hogy nemet kell mondanom. Nem könnyű eljutni erre a pontra, hiszen a kórházi rangsorban fel sem merül, hogy ne azt tedd, amit a feletted álló mond. Pontosan, megbízhatóan dolgoztam, ahogy kell. Sokáig eszembe sem jutott, hogy lázadhatnék. Az igazi gátvédelmet például akkor tanultam meg, amikor a kisebbik lányom született – egyébként otthon, és a gátamat a hagyományos, ujjal benyúlós, tágítós módszerrel „védte” a segítőm. Akkor elhatároztam, soha többé nem teszek ilyet. Mióta csak kívülről támasztjuk meg a gátat, és nem nyúlunk a test belsejébe, sokkal kevesebb a sérülés.
Ági történeteit vég nélkül lehet hallgatni. Mindenkire emlékszik, a sok száz helyszínt, a fényeket, a tárgyak rendjét és az emberek pillantását, gesztusait fényképként őrzi: – Gyümölcsös tál volt az asztalon – meséli sok év távlatából. Ahány szülés, annyiféle alkalmazkodás, jelenlét, támogatás. Szíven üt „A.” története, aki valószínűleg megszokta, hogy egész életében szolgál és kiszolgál, kívánságot teljesít, és háttérbe vonul. Nem kérdezem, miért nem akart kórházban szülni. A férje elvonul és lefekszik, ő szótlanul vajúdik, erős próbál maradni és önálló, semmit sem kér Ágitól, még egy pohár vizet sem, azt mondja, érezze otthon magát. Egy darabig győzi, egyedül hány, egyedül vonszolja ki magát ásványvízért, mert nem tudja elfogadni, hogy segítsenek neki. Aztán egyszer elfogy az ereje, már nem tud kivánszorogni a hálószobából. Olyan kicsi a hely, hogy Ági az íróasztal alatt kuporog, hogy ott lehessen, ha szükség van rá. „A.” már hagyja, hogy feltakarítson utána, hogy megitassa, s végre elengedi magát, végre el tudja fogadni a segítő kezet. Kisfia született.
Az otthonszülések rendszerint felemelő, csodálatos élményt jelentenek – előfordult, hogy rám nézett és mosolygott a magzat, akinek még csak a feje született meg –, ezért különösen kirívó, amikor nyomasztó hangulat lengi be az eseményeket.
Otthon akartak szülni. A szigorú tanokat és életmódot követő családban a férj kijelentette, feleségének azért fájt az előző szülés, mert nem volt elég tiszta. A következő szüléshez érkezve azt láttuk, hogy a lány az ágy legeslegszélén ül, rezzenéstelen arccal nézi a tévét, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy vajúdna. Hosszú órák teltek így, ránk nem is volt szükség, már az egész aznapi tévéműsor lefutott, amikor a férfi kiment fát vágni. A lányból ebben a pillanatban éktelen ordítás tört ki, s perceken belül megszülte a gyereket. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, el kellett engednie magát, szüksége volt arra a lehetőségre, hogy kiadja magából a fájdalmát, amit a férje jelenlétében nem mert megtenni.
Az otthonszülők körében szinte sosem fordul elő gyermekágyi depresszió, szoptatási problémák is ritkán. Krisztinával mégis megtörtént. Súlyos állapotba került, s kiderült, a szoptatással vannak gondjai. Leküzdhetetlen undort érzett, valahányszor mellre tette gyermekét. Amikor a másodikat várta, előre rettegett attól, hogy ismét ugyanez vár rá. Kiderült, hogy gyermekkorában szexuális visszaélés áldozata lett. Az akkor érzett, saját testéhez kapcsolódó undor a mai napig elkísérte. Hihetetlen megkönnyebbülést hozott számára, amikor azt mondtuk, másodszorra hozzá se kezdjen a szoptatáshoz. Így is történt, s a depresszió ezúttal messze elkerülte.
Márti két kislányával járt a fölkészítésre. Miki ritkán volt vele. Márti meglehetősen rosszul érezte magát, dicsérte a tanfolyam többi részét, és ócsárolta a párcsoportot. Miki udvariasan tartózkodott a véleménynyilvánítástól, majd az ebédszünetben végleg elmentek. Nem tetszett nekik a ház sem. Első két gyermekük külföldön, születésházban született, ahhoz képest a miénket ridegnek tartották. A személyes beszélgetésen elmondtam nekik, hogy úgy érzem, szolgáltatást várnak tőlünk, tőlem, amit megfizetnek, és amiért jár ez-az. Ezt nem tudom, és nem akarom nyújtani. Nekem mást jelent szülésekhez járni. Független a berendezéstől, a helytől, tértől, időtől, pénztől, posztótól. Menjenek inkább máshova. Nincs választék, csak az az egy magánkórház, oda meg nem szeretnének menni, mondták. Vidékiek, a születésházba készülnek, de a biztonság kedvéért – harmadik gyerekről lévén szó, hátha nagyon gyorsan jön – lerajzolták, hogyan jutok el hozzájuk. Mikor Márti jelentkezett, éppen két napig vajúdott egy pár Érden, akikkel végül közös döntés alapján kórházba mentünk. Nagyon fáradt voltam, a kórházba szállítás okozta rosszkedv is tetőzött. Éppen hazafelé tartottam onnan. Megszólalt a telefon: Mártinak megkezdődtek a méhösszehúzódásai, indulnak Érdre. Jó. Akkor én is megyek, mire fölérnek, kitakarítok. Egykedvűen vezettem. Mint egy film, pörgött előttem, ahogyan Márti fintorogva nézegeti a szülőszobát. Vajon tudok-e olyan szépen takarítani, hogy ne legyen benne kivetnivaló?
Újabb telefon: Miki. Mártinak már nincs kedve utazni. Menjek én. Hurrááá! De jó, nem kell minőségi takarítást végezni a kétnapos nem alvás után, ehelyett inkább két és fél órát vezetni! Odafele nem szoktam elaludni a volánnál, mert vonz a születés izgalma, visszafele keservesebb ébren tartani magamat… Az úton százszor elképzeltem, hogyan fogom nyújtani azt a szolgáltatást, amit szerintem tőlem várnak: szakmai fölügyeletet vállalni, és kívül maradni minden egyében.
Éppen megvirradt, amikor odaértem. A házban derengő fény, tisztaság és otthonos rendetlenség. A berendezés nem kihívóan gazdag, stílusa nem az átlagos magyar lakásokra jellemző. A gyerekek alszanak, a vigyázó néni is bóbiskol. Az asztalon gyümölcs. Ha jól belegondolok, legalább két napja nem ettem. Gyorsan lezuhanyozom, munkaruhát húzok, aztán bemegyek a másik fürdőszobába, ahol Márti a kád egyik csücskében ül, háttal, maga alá húzott lábakkal. A kád mellett Miki, egy ujjal érinti Mártit, finoman jelezve, hogy ott van. Csönd. Márti hirtelen vadul rám néz, nem is köszön, majd újra hátat fordít. Megpróbálok megsemmisülni – gondolván, hogy a pokolba kíván. A kád legtávolabbi szélére húzódom, a csempéhez nyomulok. Eltelik fél perc, Márti sóhajt, kinyújtózik, és – belefekszik az ölembe! Kész vagyok. Elolvadok. „Köszönöm, hogy eljöttél” – suttogja. Szeretem. Simogatom. És megint elmegy, sietve – bele a nehéz, vonzó fájdalomba, a teremtésbe, a kád másik végébe. Aztán gyorsan megint az ölembe, mint egy oltalmat kérő kisgyerek, izzadtan, csapzottan. A víz heves loccsanása ad csak hangot. És ez így megy kétpercenként, három óra hosszat. Miki érinti a kád másik csücskében, én simogatom itt. Márti egyszer meghallja, hogy korog a gyomrom. Suttogva kiküld enni. Nem érzem, hogy éhes vagyok, de bekapok egy banánt, hogy ne zökkentse ki Mártit a gyomrom korgása. Rohanok vissza. Ki ne maradjon egy szeretgetés. Aztán egyszer csak, mint egy óriás, kikel a kádból, négykézlábra ereszkedik, és egy diadalüvöltéssel a kezembe engedi Danit, a négy és fél kilós, életerős, csodálatos kisfiút. Először a fejét. Dani szemét nagyra nyitva rám néz, majd lassan előbújik – derekán, mint egy „fekete öv”, a köldökzsinór.
Délelőtt van. A két testvér békésen babázott a szobában. Türelmesen megvárták, amíg Márti be tudta vinni nekik a kisöccsüket. A vigyázó néni könnyezett. Nem voltam álmos hazafelé…
Inda címmel jelenik meg a Napvilág Születésház gondozásában az a könyv, mely az otthonszüléseket kísérő bábák, szülés körüli segítők (dúlák) történeteit tartalmazza. Megrendelhető a PalackPostától: 354-0523