A felnőttek furcsák néha!
Bizony, ha meglátnak egy babát, elkezdenek magas hangon beszélni, szinte énekelnek, erős hangsúlyokat használnak, állandóan köszönnek, kérdeznek, cuppognak és vigyorognak, mint a vadalma. „Hát szia! Hát szia! Sziasziaszia! Ki van itt? Na ki van itt?” Szinte teljesen feladnak minden konvenciót, kivetkőznek magukból. Vajon miért teszik ezt? Egyszerű: beszélgetni szeretnének valakivel, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egy átlagosan feltett kérdésre feleljen. A baba válaszoló viselkedését ki kell érdemelni, mondhatnánk, meg kell dolgozni érte. A felnőttek persze kifejezetten élvezik ezt a versengést, és többnyire el is nyerik jutalmukat: a baba a magas hangú, ritmikus beszédre odafordul, „beszélgetőtársa” szemébe néz, felélénkül – vagy éppen megnyugszik –, és ha elmúlt két-három hónapos, mosolyogni kezd, gőgicsél. A felnőtt természetesen nem éri be ennyivel: újra kezdi az egész játékot, hiszen igazi társalgást akar.
A korai hónapokban a felnőttek a csecsemő bármilyen megnyilvánulását válaszként értékelik, legyen az egy véletlen fintor, egy böfi, egy átsuhanó mosoly. Később már komolyabb teljesítményt várunk a babától: hét hónapos kor körül a gagyogást, majd még később az értelmes szóhoz közel álló hangsort tekintjük valódi válasznak. Ahogy telnek a hetek, a baba egyre nyitottabb erre a játékra: hamarosan elérkezik az az idő, amikor már tudatosan alkalmazkodik a kérdés-felelet rendszerhez, megtanulja a párbeszéd játékszabályait – még jóval azelőtt, hogy értelmesen meg tudna szólalni. A felnőttek tehát a szavakon kívül a beszélgetés módját is megtanítják a gyereknek.
Az első szavakon túl
A család minden tagját büszkeség tölti el, amikor a legkisebb csemete kimondja az első szavakat. Valóban nagy lépés ez a nyelvi fejlődés terén, de a közlésfolyamat jellegét még nem változtatja meg. A totyogó korai szavainak többsége ugyanazt jelenti, amit eddig kézmozdulatokkal, vagy más jelekkel fejezett ki: „adide”, „baba”, „ott”. Az édesanya viszont érzékenyen követi a gyerek igényeit, képességeit. Az első szavak megjelenése után sokkal lassabban, érthetőbben kezd el beszélni amellett, hogy ugyanolyan dallamosan, kevés szót használva szól hozzá, mint eddig.
Az anyai beszéd formája nagyon jellegzetes, kicsit hasonlít ahhoz, ahogy a jó barátok, szerelmesek beszélnek, akik fél szavakból is megértik egymást. Néhány szavas mondatok, egyszerű üzenetek jellemzik beszédét, és általában arról szól, ami „itt és most” történik. A legtöbb kultúrában külön szavak is megjelennek, amelyeket többnyire a kicsikhez szóló felnőttek használnak. Ezek a szavak kivétel nélkül egyszerűek, ritmikusak, rövidek, és „felnőttnyelvi” megfelelőjük is van. Ilyen a mama, cici, tyutyu, pá-pá, dádá, bibi és társai. A nyelvészek dajkanyelvi szókincsnek nevezik az efféle képződményeket, és semmi kivetnivalót sem találnak benne. Az átlagember is csak akkor kapja fel a fejét az ilyen szavak hallatán, ha nem egészen kisgyerekhez szólnak. Az anya tehát előszeretettel használja a dajkanyelvi szavakat, de a többi szó közül is az egyszerűbbeket, érthetőbbeket részesíti előnyben. Többnyire szűk szókincset használ, annak szavait is gyakran ismétli. Ezzel az ösztönös viselkedéssel megkönnyíti a nyelvtanulást kisbabája számára.
A kutatók azt is megfigyelték, hogy a felnőttek kicsi gyerekekkel való beszélgetés közben sokkal igényesebben fejezik ki magukat. Szinte soha nem fordulnak elő hibás, befejezetlen mondatok, pedig a hétköznapi beszédben bizony igen gyakori az ilyesmi.
Amikor már valóban beszélgetünk
Az első önálló mondatok megjelenésekor a felnőttek önkéntelenül is „emelik a szintet”. Megismétlik a gyerek mondatait, esetleg hozzáfűznek valamit, bővítik, kiegészítik a felnőtt fül számára hiányzó elemekkel. Bizonyos fejlettségi szint után már inkább a bonyolultabb mondatok segítik a beszéd fejlődését. A legtöbb anya ezt észre is veszi, alkalmazkodik a csemete szükségleteihez. Ezzel eljön az igazi társalgás korszaka! A nyelv fejődésének lépéseit követve tehát meggyőződhetünk arról: nem csak a szülő formálja a gyereket, hanem a gyerek is a szülőt.
Mit tehetünk még?
Látjuk, az anya ösztönösen úgy alakítja nyelvhasználatát, hogy gyermekének a lehető legkönnyebbé tegye a beszédtanulást. Hogyan segítheti a felnőtt a csecsemő, majd a kisgyerek nyelvi fejlődését? Elsősorban azzal, hogy jelen van, beszélget a kicsivel, amikor ő is nyitott erre. Etetés, pelenkázás, séta és közös játék idején, majd később a mindennapi tevékenységek során. Miközben az édesanya házimunkát végez, észrevétlenül csuda dolgokat tud megtanítani gyermekének. „Most kivesszük a ruhákat a mosógépből: a kék zoknit, a zöld pólót, a piros szoknyácskát…” és így tovább. Már ismerősek is a színek, a ruhadarabok. Sokkal többet ad a kicsinek egy ilyen félóra az édesanyjával, mint a tévé előtt töltött délelőtt, pedig rajzfilmnézés közben lényegesen több szót hall. Csakhogy a szülő alkalmazkodik gyermekéhez, csak akkor lép tovább, ha látja, megértették szavait, sőt arra is futja idejéből, hogy a válaszokat is kivárja. A televízió sosem tud ilyen személyre szabott szolgáltatást nyújtani. Érdemes felidézni a régi mondókákat, a jó gyerekverseket, gyerekdalokat. Ezek pontosan úgy épülnek fel, mit az anyai beszéd: ritmusosak, dallamosak, ismétlődő szavakat használnak. És amit a gyerek legjobban értékel: milliószor ugyanúgy el lehet őket mondani. Nem utolsó szempont az sem, hogy a poronty többnyire érti, miről szólnak. (Mégis, mit mond neki az, hogy: Kígyónak lábsó, madaraknak fogsor…? Százszor inkább a Hopp Juliska!)
További ötletek
– Játsszuk el egyszerű bábokkal a nap eseményeit a kisgyerek szemszögéből. (Postás bácsi levelet hozott, megjöttek a kukások, elmentünk a piacra, kifutott a tej, kicseréltük a villanykörtét).
– A kicsik imádják a vég nélküli dalocskákat, például: Én elmentem a vásárba fél pénzzel… Találjunk ki együtt újabb és újabb strófákat!
Baj van?
A beszédfejlődés elakadásának már a korai szakaszban is többféle oka lehet. Az észlelés, a figyelem, az emlékezés, a beszédhez szükséges mozgások képessége mind elengedhetetlen. A gyereknek az érzelmi kötődés igényével is rendelkeznie kell. Enélkül nem fog erőfeszítéseket tenni a beszédtanulás érdekében. Sok kiváló értelmi képességű autista gyermek él köztünk, aki nem beszél, mivel képtelen kapcsolatot teremteni.
Ha a beszédfejlődés nem egészen zökkenőmentes, a szakember első feladata, hogy kiszűrje: melyik képesség sérült a fentiek közül. Előfordulhat, hogy hallókészülék vagy hallásjavító műtét oldja meg a problémát, de az is lehet, hogy a gyermek figyelmét kell fejleszteni. Mindenképpen elgondolkodtató, ha két és fél, hároméves korában még nem beszél folyamatosan és mások számára is érthetően. Szerencsére ma már bárki megtalálhatja az alkalmas szakembert, hiszen minden óvodának van logopédusa. Bízzuk rá a munkát. Az anya pedig maradjon továbbra is anya, aki türelmesen végighallgatja csemetéjét, szépeket mesél és énekel neki, és minden kérdésre megadja a választ.
Mit ne tegyünk?
– Ne ejtsük torzítva, selypítve a különböző hangokat! Bármilyen bájosan is hangzik, ne utánozzuk a kicsi szavait: szejetjek!
– Ne használjunk olyan szavakat a gyerek előtt, amit nem szeretnénk tőle viszonthallani.
– Előfordul, hogy nem tudunk olyan odaadóan figyelni a kicsi szavaira, mint kellene, különösen akkor, ha eljön a miértek korszaka. Miért hideg a hó? Miért sárga a tojás? Néha már megkörnyékezi a vágy az embert, hogy rávágja: „Mert a kisnyúl szőrös!” Ne tegyük! Próbáljunk minden kérdésre egyszerűen felelni, ne vegyük el a kedvét a kérdezéstől.
– Ne tanítsuk beszélni, megy az magától is! Célzott oktatásra csak a nehezen fejlődő gyereknek van szüksége, ezt azonban jobb szakemberre bízni. Tanítgatás helyett inkább arra törekedjünk, hogy mindketten élvezzük a beszélgetős helyzeteket.
– Ne javítsuk ki unos-untalan a gyerek hibáit. A villamos lehet vimmalos, a benzin meg belzin, akár még óvódás korban is. A pöszeség vagy más beszédhiba sem gyógyul meg attól, ha megpróbáljuk rávenni az apróságot a helyes ejtésre. Várjunk türelmesen, a legtöbb hang időben „megérkezik”, hacsak nincs valamilyen anatómiai vagy érzékszervi rendellenesség a háttérben. Négy-öt éves kor körül mindenképpen meg kell mutatni logopédusnak a „gyanús” gyereket, ő majd felméri a helyzetet, és további türelmet vagy kezelést javasol.